Konfliktuskezelés a gyülekezeteinkben

Megjelent: Múlt, jelen, jövő 2003 Baptista Kalendárium

Korunk keresztényeinek – meggyőződésem szerint – egyik legnagyobb kihívása, hogy megoldást, utat találjanak a sokféle nézet, látás, hagyomány között. Közösségünkben is sok feszültség forrása az a folyamat, hogy az eddigi egységes gyakorlatunk sokfélévé változott. Ebben a helyzetben többen a hit védelmezőiként léptek elő, hogy megóvják egyházunkat a „világi”, vagy éppen „ördögi” hatásoktól. A másik oldal képviselői pedig küldetésüknek kezdték érezni, hogy harcba szálljanak a konzervativizmus szellemével.

Fáj a szívem, amikor azt látom, hogy gyülekezeteink harctérré változnak, hogy mindenütt lövészárkokat ásunk. Harcolunk hamis eszmékért, hamis eszközökkel, s ennek csak igazi ellenségeink örülnek „a sötétség világának urai”, a „gonoszság lelkei, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12).

Miközben gyerekes módon vitatkozunk egymással – amik elmélyítik, s nem megoldják problémáinkat - észre sem vesszük, hogy már rég elfeledkeztünk igazi küldetésünkről, a megszentelődésről és misszióról. De felesleges is lenne evangélizálnunk, mert ki kívánkozik egy konfliktusoktól terhelt társaságba. Bajokból épp elég van a világban is. Szándékosan nem használtam a gyülekezet szót, mert a mi Urunk Jézus Krisztus azt a definíciót adta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)

Jób kérdése, amit „barátai” felé intézett, most nekünk szól: „Az ő személyére néztek-é, ha Isten mellett tusakodtok?” (Jób 13,8, Károli) Tényleg Istenért, az Ő ügyéért harcolunk, mikor azt mondjuk, „Én Pálé vagyok”, a másik pedig azt: „Én Apollósé”? (1Kor, 3,4). Nem lehet, hogy vitáink többsége semmi egyéb, mint önző, személyes csatározás? Mikor saját igazunkért kűzdünk, csak azért hogy nekünk legyen igazunk, hogy megvédjük a gyülekezetben elfoglalt pozíciónkat, vagy magasabbra jussunk a lelki ranglétrán? De hát ez van a világban is: helyezkedés, a másik eltaposása, lenyomása. Szomorúan nézem, hogy vannak, akik a hitet, a szolgálatot karrier lehetőségének látják. Talán épp azért, mert az élet más területén kudarcot vallottak. Egy teológus-hallgató barátomtól halottam azt a gondolatot, hogy az emberek konfliktusteremtő képességgel rendelkeznek. Ha nincs is konfliktus, tesznek róla, hogy legyen, mert a harcokban dől el, hogy ki az erősebb, ki a nagyobb, ki a felkészültebb… Kemény szavak ezek, de az Úr Jézusnak is helyre kellett tennie a tanítványokat, mikor még az utolsó vacsoránál is azon vitatkoztak, ki a nagyobb. „Erre ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne így cselekedjetek, hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki vezet, olyan legyen, mint aki szolgál.” (Lk 22,25-26)

A 133. zsoltárban az Úr egyértelműen kijelenti, hogy „Csak oda küld áldást és életet mindenkor”, ahol a testvérek egyetértésben élnek.

Hogyan juthatunk egyetértésre? Talán úgy, ha mások is úgy gondolkodnak, mint én? Vagy ahogy id. Lawrence Crabb fogalmazott eljutottunk egy olyan ponthoz, ahol már csak a kívülről jövő üldözés tudja a hívőket egyesíteni?

Meggyőződésem, hogy van más lehetőség is. El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk a mindentudás birtokosai, hogy sokfélék vagyunk, hogy különböző módon éljük meg hitünket, hogy különböző szinten állunk a lelki fejlődésben. Már tudok örülni annak, hogy nem mindenki ugyanolyan, mint én, hogy tanulhatok másoktól, s mások is tanulhatnak talán tőlem valamit. Nem tekinthetem pogánynak testvéremet csak azért, mert más zenét szeret, mert másként tudja, szereti Isten felé kifejezni imádatát. Pál a korintusiaknak írt levelében ír arról, hogy különböző lelki ajándékaink vannak, különböző az elhívásunk és különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban, de ugyanaz a Lélek munkálkodik mindannyiunkban, ha újjászülettünk (1Kor 12,4-6). Egység a sokféleségebn: ez az Egyház. Milyen jó lenne újra megtanulni, megélni ezt a gyakorlatban. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy az Egyház nemcsak a baptista egyházat jelenti, hanem az újjászületett hívők közösségét a felekezeti határokon túl.

Persze a dogmatika. Nekünk hitigazságaink vannak, amikhez ragaszkodnunk kell. Ez így van, a toleranciának vannak határai. Kűzednünk kell azok ellen a tévtanítások ellen, ami összemossák a különböző vallásokat, amelyek a korszellemhez igazodva megpróbálják átírni a Szentírás üzenetét, vagy kétségbevonják annak ihletettségét, vagy amelyek a bűnös ember igényeihez próbálják szabni Istent és parancsolatait. Nem adhatjuk fel, nem változtathatjuk meg az örökkévaló Igazságot. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8). De egy csomó kérdés, amit megváltoztathatalannak hiszünk, nem az. Pál ugyancsak a korintusi levélben beszél, épp a szeretethimnuszban arról, hogy „tükör által homályosan látunk”. Ennek kifejtése azonban meghaladja ennek az írásnak a kereteit, de erős „kísértést” érzek arra, hogy  egy könyv keretén belül foglalkozzak a jövőben a témával.

Szükség van, hogy kialakuljon egy olyan légkör, ahol létrejöhet egy értelmes párbeszéd, ahol leülhetünk egymás mellé testvérként, s elmondhatjuk, mi mit gondolunk a különböző dolgokról, gyakorlatokról. Csakis ebben a párbeszédben ismerhetjük meg egymást, fedezhetjük fel egymásban ugyanazt a Lelket, s itt juthatunk egységre, mely minden áldás feltétele. Ameddig igeverseket, könyvekből kiolvasott idézeteket vagdalunk egymás fejéhez, ameddig egymás háta mögött, vagy éppen egymás szemébe rágalmakat mondunk, addig hiába várjuk az ébredést. Pál apostol azt tanítja nekünk a Római levélben, hogy „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.(Róm 12,21)”

A megbotránkozás helyett el kell viselnünk egymást szeretetben (Ef 4,2), vissza kell találnunk a legkiválóbb útra (1Kor 12,31 kk). Nem baj az, ha a párbeszéd után is különbözőek maradunk, de másként tudunk egymásra tekinteni., s talán az igazságban is el tudunk mélyülni. Belátjuk, hogy a Mindenható Istent nem lehet és nem is szabad keretek közé szorítani, s éppen ezért a saját magunk által gyártott kereteinket is szét kell feszítenünk. Ez pedig nem eltávolít minket az Úr Jézustól, hanem közelebb visz Őhozzá.

Olyan jó lenne, ha nekünk is megtanítaná az Úr azt az igazságot, amit a már idézett hetven év feletti Lawrence Crabb testvérünknek megmutatott egy éjszakán, mikor egy gyülekezeti konfliktus után önérzetesen nem ment el istentiszteletre:

„Gondolataim kissé összekuszálódnak. Éjszaka van, két óra körül. Úgy tűnik, mintha álmodnék, s valami nagy magasságba kerülnék lazán egy felhőre támaszkodva. Igen kellemes itt fenn, megnézem hitem alapelveit, és örömmel állapítom meg: ez a szabad kegyelem, ellentétben a szövetség valamiféle teológiájával, aztán elragadtatás a nagy nyomorúság elől, szóval egyértelműen az utolsó dolgokról szóló tanítás egyedül képvislehető magyarázatai.

Hirtelen az az érzésem, mintha zuhannék. Esés közben magam körül mindenütt a legkülönbözőbb hitelveket látom lebegni. De különös módon ali érdekl, hogy annyi véleménynek, amiket én sziklaszilárd elveknek tartottam, nincs biztos támaszpontjuk. Zuhanásom befejeződik, szelíden leereszkedem egy szilárd fundamentumra, mely egészen más érzést ad, mint a felhő, amelyen az előbb lebegtem.

Milyen tiszta itt a levegő itt lent, semmi köd, semmi pára. Fölöttem, a magasban látom a meggyőződéseket, amelyeken még mindig függök, de már nem érzem magam annyira elkötelezettnek irántuk, többé nem kell annyira ragaszkodnom hozzájuk. Itt lenn, az átlátszó, tiszta levegőben felismerem, hogy az enyémeken kívül más szempontoknak is érvényük lehet. Ez egy kicsit valahogy megalázó, ugyanakkor mintha valami új nyitottság ébredezne bennem, megértés az emberek felé, akik nem csinálnak mindent pontosan úgy, ahogy nézetem szerint tenniük kellene.

Megnézem, mi van alattam. Miből áll ez az új, szimpatikus, szilárd alap? Mindabból az igazságból, melyek nálkül nincs kapcsolat Istennel, amik nélkül nem állhatunk meg előtte: igazságok az Úr Jézus Krisztusról, isteni lényéről, örök Istenfiúságáról, üdvösség egyedül kegyelemből az Ő Golgotán elvégzett műve által.” [1]

Visszatérve kiinduló kérdésünkhöz, kinek van igaza, mikor testvérek ellen csatározunk: senkinek. Ebben a háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek: ideje befejeznünk, már így is túl sok a sebesült. Ha egyszer harcos kedvünk van, harcoljuk  az igazi problémáinkkal, nem egymás ellen, hanem együtt a szeretetlenség, a bűn, a közöny, a hazugság, a csalás… az Ördög munkái ellen. De ne testi módon, hanem szellemben és igazságban: „Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre.” (2Kor 10,3-5)