Hotel Ruanda filmkritika

Ruanda, Afrika egyik legkisebb és legszegényebb országa. Én sem tudtam igazán, hol helyezkedik el ez a nyolcmillió lakosú ország, amíg meg nem néztem a térképen. 1994-ben száz nap leforgása alatt közel egymillió embert végeztek ki kegyetlen módon ebben az államban, ekkora népírtás nem történt a világon a holocaust óta. A Hotel Ruanda, történelmi dráma ezekre az eseményekre emlékezteti a nézőt.

Ezt a pokoli gyűlöletet két nép, egy XV. század óta tartó konfliktusa indította el, a hutuk meg akarták tisztítani az országot a tusziktól. A világ nagy része természetesen azt sem tudja, hogy kik a hutuk és kik a tuszik, ha egymás mellé állnak, semmi különbség közöttük. A kétórás film elején egy amerikai forgatócsoport épp ezt a különbséget próbálja megérteni, de a gyors történelmi áttekintés sem magyarázza azt az gonoszságot, amely napjainkban lezajlott.

A legfájdalmasabb, hogy az egész világ csöndben figyelte az eseményeket. Bár a média beszámolt a „népírtás jellegű eseményekről”, mégis késlekedett nyugat a segítséggel, sőt az ENSZ a beavatkozás helyett a konfliktus kirobbanásakor 2500-ról 270-re csökkentette ruandai békefenntartói számát. A világ egy percig szörnyülködött az esti híradókat látva, majd megvacsorázott, és nézte tovább az műsort.

Nick Nolte játsza Oliver hadnagy szerepét. A film egyik legdöbbenetesebb jelenetében, mikor az ENSZ-katonák elhagyják az országot, ezt mondja: „Szégyellem magamat. Maguk a mi szemünkben még csak nem is niggerek, csak afrikaiak, a nyugat semmit nem fog tenni, hogy megmentse Önöket. Sajnálom, nem tehetek semmit”.

Ebben a szörnyű tragédiában azonban hősök is születtek, akik életüket is kockára téve mentették az embereket. Paul Rusesabagina (Don Cheadle), a Milles Collines hotel vezetője hutu létére 1268 tuszit bújtatott el a vérengzések idején szállodájában. Katonákat, rendőröket, élelmiszer elosztókat fizetett le azért, hogy ne zaklassák „vendégeit”. Mint a második világháború idején Oscar Schindler, ő is szinte minden pénzét elveszítette ebben az időszakban, de közben az emberiesség példájává nőtte ki magát. A mindig elegáns, úriemberként viselkedő Rusesabagina nem akart hős lenni, nem készült rá, egyszerűen azzá vált egy embertelen helyzetben. Először csak családját, tuszi feleségét, Tatjanat (Sophie Okonedo) akarja megmenteni, később ismeri fel felelősségét. Belső erkölcsi parancsnak engedelmeskedve árva gyerekeket fogad be az ötcsillagos hotelba, majd menekülteket minden szobába, a folyosókra, a parkba. Az egyetlen telefonvonalon, amit nem vágtak el a hutuk, diplomatákat megszégyenítő bátorsággal és határozottsággal faxot küld Bill Clintonnak, tájékoztatja Belgiumot, és Franciaországot a hazájában zajló borzalmas eseményekről. Karaktere gyökeres átalakuláson megy keresztül: a nagykutyák igényeit leső menedzser-szerepkörön túlnőve megismerjük a családját féltő, mások túléléséért az életét kockáztató embert. A Terry George rendező remek érzékkel mutatja be a ma Belgiumban élő szállodavezető lelki harcait, félelmeit, gyengeségeit.

A nyitó jelenet kezdi érzékeltetni a feszültséget. A hutuk rádiójában a műsorvezető arra buzdítja a hallgatókat, hogy ki kell iktatni a „tuszi csótányokat”, akik betolakodók Ruandóban, a „hutuk földjén”.

Az három Oscar-díjra és három Golden Globe díjra jelölt alkotás legmegrázóbb jelenete, mikor Paul soförjével élelmiszert vásárolni megy, és a visszafelé vezető úton a folyóparton a holttestek ezreibe ütköznek. A néző talán azt gondolja, hogy ez biztos túlzás, a Lions Gate filmgyár hatásvadász húzása, pedig nem így van. Tavaly Budapesten járt Paul Rusesebagina, – aki a film tanácsadója is volt - elmondta, hogy a mozi nagyon visszafogottan, populárisan mondja el 94-es eseményeket, amelyek a valóságban sokkal véresebben és kegyetlenebbül zajlottak le. Ebben a jelenetben érthető módon a film főszereplője összeomlik, tehetetlennek érzi magát, ilyen borzalommal nem szembesült életében. Más dolog rádióban hallani róla, más dolog a televízióban szemlélni, és más dolog látni azt.

A Hotel Ruanda természetesen a leigázottak és lemészároltak mellé áll. Nem foglal állást a ködbe vesző öröklési vitában tuszik és hutuk között. Egyszerűen közli a tényt a nézőkkel: a végén már mindegy, ki kicsoda, az addig "csótány"- ként emlegetett tuszi asszonyokat a hutu férfiak sorra erőszakolták meg, mielőtt a nyakukat elvágták, de azt is megmutatja, hogy a káoszban ártatlan hutuk, sőt gyerekek is a népirtás áldozataivá váltak.

Az ember felteheti magának és a film készítőinek is a kérdést, miért kell nekünk ilyen borzalmas képeket végig néznünk? Nézhetnénk inkább valami szórakoztató vígjátékot, vagy valami őrült sci-fit, ami kevésbé borzolja fel idegeinket, de nem. Tudnunk kell róla, látnunk kell milyen világban élünk, és látnunk kell azt, hogy mindannyian felelősek vagyunk ezért a világért, nem bújhatunk ki a felelősség alól, mondván úgysem tehetünk semmit. Rusesabagina egyszerű, átlagos férfi, olyan mint mi, mégis cselekedetével bemutatja, mit tehet egyetlen ember egy embertelen világban.

A Hotel Ruanda attól megrázó, hogy mindaz amit bemutat megtörtént, és nem is valamikor régen, hanem most a mi életünkben. Talán felhívja, nemcsak politikusok, hanem hétköznapi emberek figyelmét is arra, hogy ne csak magunk életével foglalkozzunk, tegyünk valamit az emberek elnyomása, szenvedése ellen.

Mit mond a Biblia a fajgyűlöletről

A ruandai népírtás hátterében a fajgyűlölet áll. Egy olyan konfliktus, mely a XIV. századba nyúlik vissza, amikor tuszi állattenyésztők költöztek a hutuk által lakott területre. Az elmúlt hétszáz év során sok harcot okozott ez a keveredés, de mégis érthetetlenül állunk az 1994-es eseményeket látva.

A világ egyik legnagyobb problémája épp a különböző népek, népcsoportok, fajok együttélésében rejlik. Példa erre a közelmúlt balkáni eseményei. Érthetetlen, hogyan juthat el odáig egy csoport, hogy gyűlöletében a másik teljes elpusztítására törekszik. Ezek a feszültségek lelkünk mélyén húzódnak, a bűn, az önzés, a harag, a lelkiismeret, a bűnbakkeresés táplálja ezt az érzést. A történelem során gyakran a keresztény nevet is felhasználták e gyűlölet igazolására. Gondoljunk csak a keresztes háborúkra, vagy a fasizmusra, vagy napjaink szélső jobboldali mozgalmaira. A Szentírást ismerve, és különösen az Újszövetséget, kijelenthetjük, hogy Isten minden jellegű gyűlöletet elítél az ember életében. A test cselekedetei közé sorolja a viszálykodással, ellenségeskedéssel, haraggal, önzéssel és pártoskodással együtt (Gal 5,20). A római levél a harc biblikus módjáról szól: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval.” (Róm 12,21)

Isten az Ószövetségben egy kicsi népet védelmez, melyet a környező nagyhatalmak folyamatosan el akarnak pusztítani. Népírtásra törekedett az egyiptomi fáraó (2Móz 1,16), az asszír Hámán (Eszt 3), de az Úr mindig közbelépett és megtartotta népét.

Az Újszövetséggel Isten egy új rendet hozott el a világra. Pünkösdkor népek sokasága hallhatta együtt az evangéliumot, mindenki a saját nyelvén. Az egyházban ledöltek a válaszfalak (Ef 2,14), Krisztus megölte az ellenségeskedést önmagában (Ef 2,16).

Ugyanakkor Isten felelősséggel is felruházott bennünket, hogy nem nézhetjük közönnyel a világban folyó gyűlölködést. A keresztények felelőssége, - ahogy az Úr is teszi (Ézs 57,15) - hogy kiálljanak az elnyomottak, gyengék jogaiért. Jézus arra tanított bennünket, hogy „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5,9)

MZ

Beszélgetés Paul Rusesabaginával, a Hotel Ruanda főhősével