Vigyázzat, becsapnak minket!

A szocializmus évtizedeiben köztudottan manipulálták a híreket a médiák. Sokan el is hitték az ideológiai szűrőn érkező információkat. 56-ról, mint ellenforradalomról lehetett csak beszélni. Azt gondoltuk, a demokráciában majd megváltozik a helyzet. Lesz szabad sajtó, s végre mindannyian objektíven láthatjuk majd világunkat. De mindez csupán álom maradt. Most más körök próbálják formálni véleményünket a televíziókon, a rádión, az újságokon és az interneten keresztül. Miközben azt hisszük jól informáltak vagyunk a világ dolgaiban, észre sem vesszük, hogy továbbra is az orrunknál fogva vezetnek bennünket.

Michael Moore  Oscar-díjas rendező – aki egyébként katolikus papnak készült -1989 óta írja könyveit, készíti filmjeit, melyekben próbálja bemutatni nekünk az igazságot más szemszögből, valamint lerántja a leplet a politika és a gazdasági élet sötét ügyeiről. Természetes, hogy ezekben a körökben nem örvend osztatlan sikernek, viszont annál inkább az olvasók és a mozinézők között. A 2002-ben készített Kóla, puska, sültkrumpli az Oscar mellett megkapta az 55. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál jubileumára kiadott fődíjat is, és ezzel minden idők legjobb dokumentumfilmjének számít, amely a legnagyobb bevételt is hozta a műfajon belül.

Legújabb – már Arany Pálma-díjas - filmjében a Bush-kormány egész világot meghatározó döntéseit, lépéseit veszi szemügyre. Most három évvel a szeptember 11-i terrortámadások után már rá lehet kérdezni a tragédia hátterére is. Moore óvatosan fogalmaz a téma kapcsán, de sejteti, a több mint háromezer amerikai állampolgár halálát okozó, és az egész világ történelmét meghatározó események mögött összetettebb problémák állnak, mint néhány fanatikus szervezet, összeesküvő gyűlölete. Nem lehet egyértelműen kimondani, hogy korunk világpolitikai eseményeiben kik a jó fiúk és kik a rossz fiúk. Bár az Egyesült Államok kormánya úgy próbálja beállítani döntéseit, hogy most ők a világ megmentői, akik elpusztítják a demokrácia ellenségeit, Moore félelmetes összefüggésekre hívja fel a figyelmet.

Miért kellett megtámadni Afganisztánt és Irakot? Valóban a terrorizmus elleni harc volt a cél, ahogy minden nyugati média próbálta ezt magyarázni, vagy gazdasági, netán egyéni érdekek szolgálták az indokot egy ilyen pusztító lépéshez, melyben ki tudja hány ezer amerikai önkéntes, afgán és iraki civil és gyermek vesztette életét?

A film végén Moore Orwelt idézi: „A háborút az uralkodó osztály céljaiért vívják.” Most is ez történt volna? Érdekesség, hogy George W. Bush mielőtt elnök lett volna az olaj iparban tevékenykedett. Több céget sikerült csődbe vinnie, de szoros kapcsolatot alakított ki a Szaud-Arábai királyi családdal, akik 860 milliárd dollárt fektettek be az Egyesült Államok gazdaságába (ez USA gazdaságának 6-7%-a!). De nemcsak a szaudi vezetéssel voltak baráti kapcsolatai, hanem a bin-Laden családdal is. Megdöbbentő, hogy a szeptember 11-i támadások után, mikor minden repülőteret lezártak az USA-ban, magángépeken szállították el az országból az Al Qaeda vezető rokonságának 24 tagját, annélkül, hogy előzetesen az FBI kihallgatta volna őket. Lehetséges, hogy nem is állt Amerika érdekében, hogy elkapják Osama bin Ladent?

Csak hatalmi érdekek és az olajért folytatott harc küldte háborúba azokat a fiatalokat, akiket amerikai legszegényebb negyedeiből toboroztak össze? Közben az országban bevezették a Patriot törvényt, melynek értelmében mindenki gyanúsnak számít. A média örökös félemben tarja az állampolgárokat –„Senki sincs biztonságban.” – s ezzel indokolnak minden döntést. A megfélemlített emberek pedig irányíthatóak.

Michael Moore arra buzdítja a törvényhozókat, hogy legalább olvassák el az aláírásukkal szentesített intézkedéseket, de leleplezi a washingtoni retorika álságosságát is, amikor olyan törvényhozókat keres, akik támogatnák saját gyermekük hadba vonulását.
A rendező írónikusan szólítja meg a filmben a kongresszus tagjait: „Ami azt illeti, alig találtunk olyan kongresszusi képviselőt, akinek a gyerekei odaát harcolnak. Az igazat megvallva, összesen egy ilyen esetről tudunk. Nem gondoljátok, hogy elsőként nektek kéne jó példát mutatnotok és harcba küldeni a gyerekeiteket?”

A több mint két órás – néha kissé unalmas - dokumentumfilm végére ha nem is kapunk választ minden kérdésünkre, de óvatosabbak leszünk a politikai és a gazdasági élettel szemben, amely a médiát is irányítja. Hogy mi az igazság azt valószínű ez a film sem mutatja be nekünk teljes egészében. Mégis javaslom gondolkodjatok el a látottakon! Talán ti is rájöttök, hogy nemcsak egy idegen ország belső politikai ügyeiről van szó benne.

Merényi Zoltán