Én nem Te vagyok, Te nem Én vagy – nem újdonság ez a felismerés, de ha belegondolunk ennek értelmébe, akkor eljutunk az emberi létezés egyik legnagyobb korlátjába és kihívásába, amit egy XX. századi filozófus így fogalmazott meg: „a másikat lenni én nem tudom.” Kapcsolatba kerülhetek veled, megoszthatom veled érzéseimet, gondolataimat, de akkor is csak Én maradok az Én és Te maradsz a Te, ez a totális elidegenedés. Érzéseim, szenvedéseim, örömeim, álmaim, betegségeim, átéléseim az enyémek. Te együttérezhetsz velem, de sohasem lesznek mindezek a tieidek, s a tieid sem lesznek sohasem az enyémek. Így indulunk mindannyian a másik felé.
Megismerhetjük egymást, de csak a szeretet révén omolhatnak le a határok közöttünk. A szeretet által leszel Te az Én része, és Én a Te részed, ezáltal válunk Mi-vé. Ez az igazi közösség, az újszövetség szavával élve, koinonia. Az önző ember, aki folyamatosan önmaga megvalósítására törekszik, saját gondolatai körül forgolódik, csak önmaga marad, saját magányának börtönében veszik el. A teljes elszigeteltség: maga a pokol. Aki képtelen a szeretetre, az alkalmatlan az Életre. Minden értéke semmi, ahogy azt Pál a szeretethimnuszban csodálatos módon kifejti. A megváltás legnagyobb eredménye épp az, hogy eltűnik a fal Én és Isten között, Én és Isten többi gyermekei között. Mindannyian egy test részévé váltunk: „Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus” (Kol 3,11). A világban minden a szétaprózódás felé halad, kapcsolatok szakadnak szét, emberi egység-törekvések buknak meg, egyedül Krisztusban valósulhat meg és kell is, hogy megvalósuljon a szeretet-közöség.
A mennyben sem lesz Én és Te, csupán „Isten lesz minden mindenekben” (1Kor 15,28). Ez talán az egyik legnagyobb titok, amiről a Szentírás bizonyságot tesz számunkra.
Nagyon sokat írhatnék erről a gondolatról, és úgy gondolom kell is, hogy felismerjük, szeretet és bizalom nélkül nincs élet, nincs boldogság, nincs szentség. Egyszerűen így vagyunk teremtve. Szükségünk van egymásra, s legfőképpen Istenre, Aki által képesek vagyunk szeretni. És éppen ez a szeretet a bizonyítéka annak, hogy Mi az Ő gyermekei vagyunk.
Ahogy az Én és Te között úgy Mi és Ők között is elválasztó fal húzódik. Szeretjük azokat, akik hasonlóak hozzánk, akik úgy gondolkodnak, érzenek mint mi, akik egyet értenek velünk. Ez is önzés, csak más szinten. Hangoztatjuk, a jó keresztény így öltözködik, így viselkedik, ilyen zenét szeret, így beszél… vagyis a jó keresztény olyan, mint Mi, vagy mégsem? Miért kellene saját képemre és hasonlatosságomra alakítani Téged, ha Isten valami jobbat gondolt Felőled? Pártok, felekezetek, érdek csoportok különülnek el egymástól látás, dogmatika, hagyomány vagy stílus alapján, akik egymást bátorítják, erősítik elszigetelődésükben. Így lesz a Krisztus teste Mi és Ők-ké, így szakad meg a koinónia, így romboljuk le azt, amit Isten felépített, aki kijelentette számunkra az Ő akaratának titkát, az idők teljességének rendjéről, „hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van” (Ef 1,10). Ez a gondolkodás ráadásul öntelt felfuvalkodáshoz vezet: Mi sokkal jobbak vagyunk mint Ők, Mi vagyunk az igazi hívők, Ők pedig a testiek, a tévtanítók, az antikrisztusok, a maradiak, a világiak… A kritika, a folyamatos belső ellenség, bűnbak keresése felörli erőnket, elveszi örömünket, megkeseríti életünket. Ha valaki nem úgy gyakorolja kegyességét, mint Mi, akkor megbotránkozunk rajta. Gondoljuk meg ezt a paradoxont: hit védelmezői gyakran a hit legnagyobb ellenségei. De akár elfogadjuk, akár nem – ez a mi korlátozottságunk és bűnünk – nem leszünk sohasem egyformák. Miért kell magyarázkodnia, folyamatosan bocsánatot kérnie annak, aki másként éli meg hívő életét, s másként tiszteli, keresi az Urat?
Ellenségünk, az Ördög – vagyis a Szétdobáló – ügyes mesterkedéseivel, hazugságaival, gyakran Isten Igéjét is felhasználva eléri, hogy hívő hívő ellen forduljon. Hogy a köztünk lévő – meggyőződésem szerint Istentől adott, Istennek kedves – különbözősségeink ne egymást kiegészítő értékek legyenek, hanem eszközök az elkülönüléshez, a szakadáshoz.
Jó lenne mindannyiunknak bevallani, hogy ismeretünk töredékes és homályos. Én Én vagyok, Te Te vagy, Engem így képes megszólítani az Úr, Téged máshogyan. Ne erőltesd rám cípődet, mert szorítani fog az és feltöri a lábamat! Én sohasem fogom megszeretni a tökfőzeléket – annak ellenére, hogy tudom, hogy Neked a kedvenced -, ha belém erőleteted, legfeljebb kihányom. De hidd el, ugyanaz az Úr szól hozzád, mint hozzám, még akkor is, ha Én nem értem azt, amit Te, Te pedig nem érted azt amit Én. Korunk kereszténységének éppen ez a legnagyobb kihívása és feladata, hogy megbirkózzon a pluralizmussal, a sokszínűséggel.
Természetes, hogy vannak korlátaink, a tolerancia nem működhet végtelenül. Hiszem, hogy Isten kijelentette számunkra az igazságot, az Igének feltétlen tekintélye kell hogy legyen életünkben. Hiszem, hogy egyedül Jézus Krisztus az üdvözítő, hogy a keresztények életében gyümölcsöket kell látnunk. De nem hiszek abban, hogy Neked ugyanazt kell tenned, mint Nekem, hogy Neked ugyanúgy kell énekelned, mint Nekem, hogy Neked ugyanúgy kell gondolkodnod, mint Nekem, ugyanúgy kell érezned, mint Nekem, ugyanúgy kell élned, mint Nekem: nem is lennél képes rá.
Épp a különbözőségeink ellenére kell találkoznunk egymással, szeretnünk egymást, csak így lehetünk egyek Krisztusban; ha erre képtelenek vagyunk, nem értettük meg a keresztény üzenet lényegét.
Merényi Zoltán |
