Ahogy az eddigiekben láttuk, az ifjúsági korosztály a legnyitottabb az evangélium befogadására, éppen ezért a gyülekezeteink számára épp ennek a korosztálynak a megcélozása lenne a legfontosabb.

Ezzel ellentétben amit láthatunk, hogy a gyülekezetek nem igazán érzik át ennek a ténynek a felelősségét és lehetőségét. Amit tapasztalunk, hogy a legtöbb egyház a saját hagyományaiba, gyökereibe kapaszkodik, rugalmatlan az új kihívások, változások felé. A fiatalok megváltozott életritmusát, gondolkodását nem képesek, vagy nem is akarják felvállalni. Nem egy gyülekezetben láthatjuk, hogy a fiatalok elhagyták a közösségüket, mert nem tudtak alkalmazkodni ahhoz a környezethez, amit a gyülekezet képvisel. A gyülekezet vezetősége és tagjai megmondják, nem akarnak változni, ha a fiatalok nem akarnak alkalmazkodni az ő kultúrájukhoz, hagyományaikhoz, akkor inkább menjenek el máshova. Ez a szemlélet bár gyakran kegyes módon van megfogalmazva, teljesen idegen az Újszövetség lelkületétől. Az egyház elsősorban nem azokért van, akik már benne vannak, hanem azokért, akik még nincsenek benne. Jézus Krisztus azt tanította, hogy Isten jobban örül egyetlen megtalált bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak. (Mt.18.13) Ha komolyan vesszük ezt a kijelentést, akkor láthatjuk, hogy istentiszteleteink mennyire nem kedvesek Isten szemében.

Az egyházak viszonyulása a világhoz

Az egyik nehézsége az ifjúsági missziónak a gyülekezetek viszonyulása a környezethez. Az első fejezetben beszéltünk arról, hogy egy változó, felgyorsult világban élünk, egy olyan korban, amely eddig teljesen ismeretlen volt a világ számára. Nemcsak technikailag fejlődött, változott környezetünk, hanem kulturálisan, gondolkodás- és életmód tekintetében is. Egy ilyen megváltozott környezethez, megváltozott módon kell üzenetünket megfogalmazni. A gyülekezetek azonban félve attól, hogy a formai változások a tartalom megváltozását eredményezik, nem akarnak változni, alkalmazkodni a környezet kihívásainak megfelelően. Féltik saját identitásukat, nem törődve, hogy ezzel a gyülekezet és az emberek közötti szakadék tovább tágul. Azt gondoljuk, mi mindent megteszünk azért, hogy az emberek megtérjenek, s az emberekben, a világban van a hiba, hogy ez nem történik meg. Pedig véleményem szerint tévedünk, a jelenlegi folyamatokért legalább annyira felelősek egyházaink, mint a világ. Jim Petersen könyvében így fogalmazott: „Nem végzünk jó munkát a kulturális határok áthidalása terén. A tény az, hogy többnyire valójában saját magunknak beszélünk.”[1]

Gyülekezeteink befeléfordulók, ahol inkább a közösség építése a cél, mint az evangélizálás. Ezt a gondolatot fogalmazza meg Dr. Peters: Az evangélizálás mai módszerei című cikkében: „Nagyon sok gyülekezet felfogásában befeléfordult, önelemző. Bizonyos mértékig helyes aggódni, és befelé szolgálni, de azon túl már a sakát szervezet felemésztővé válik. Sokat foglalkozunk a belül lévőkkel, és annál kevesebbet a kintiekkel. Sok közösség működik, de kevés az evangélizálás. Sok a tanítás, de kevés az igazi tanítvány, sok az előadás, de kevés a megvalósítás. Program van bőven, de evangélizálás alig. A gyülekezet felemészti saját magát, mert önmagát állítja a középpontba, és nem a világra összpontosít.”[2]

Az egyházak viszonyulása az evangélium továbbadásához

Magyarországon a rendszerváltozást megelőzően hivatalosan az egyházak nem végezhettek missziós tevékenységet. Ez nem azt jelenti, hogy nem is volt missziója az egyházaknak, hanem azt, hogy módszereikben korlátozva voltak. Több közösség ez alatt a negyven év alatt a túlélésre rendezkedett be, hitélete a templom és az imaház falai közé szorult be, ifjúsági munkája a gyülekezetekben felnövő gyerekekre, fiatalokra korlátozódott.

A rendszerváltás után a negyven év berögzöttségei miatt nehezen mozdultak meg az egyházak. A történelmi egyházak energiáit az ingatlanok visszaszerzése kötötte le, amely a társadalom szemében negatív megítéléssel járt együtt. A várt lelki megújulás elmaradt, bár a kilencvenes évek elején több felekezet is kilépett falai közül, hogy hírdesse az evangéliumot. Ebben az időszakban több szabadkeresztény és karizmatikus közösség kezdett munkálkodni Magyarországon, melyek nagyobb figyelmet szenteltek a misszióra, a környezethez való alkalmazkodásra és az ifjúsági munkára. A mai napig talán ezek a közösségek növekednek legdinamikusabban az országban, bár ez a növekedés nem biztos, hogy épp a nem hívő fiatalok elérését jelenti, ahogy azt Török Péter tanulmányában is leírja:

„Érdemes arra is felhivni a figyelmet, hogy nem tudjuk biztonsággal megállapitani, hogy a dinamikusan fejlődő kisegyházak kinek a terhére ,,növekedtek". Köztudott, hogy a lakosságnak csupán kb. 15 százaléka vallja magát vallásosnak egyháza tanitása szerint. Ennek fényében nehéz lenne "farkast kiáltani", illetve eltúlozni az újabb vallási közösségek terjedésének mértékét. Nem állítható az sem, hogy a dinamikusan fejlődő újabb keresztény felekezetek "csak" a történelmi nagyegyházaktól vonnák el tagjaikat. Több kisegyházi vezető, s nemcsak a klasszikus szabadegyházak vezetői, "panaszolták", hogy tagságukat a legerősebben fejlődő Hit Gyülekezete "elszippantja".”[3]

Elgondolkodtató, hogy a maradék 85% ma is stabilan távoltartja magát az egyházaktól, amelynek egyik oldala, hogy a kultúra értékei távol állnak a keresztény értékektől, a másik azonban az egyházak passzív hozzáállása az evangélizációhoz. Nemcsak Magyarországon hanem az egész nyugati civilizációban tapasztalható folyamat a szekularizáció, a vallástól való elidegenedés. Tehát miközben az ébredésről beszélünk, s tartunk konferenciákat, közben épp az ellenkező folyamat zajlik körülöttünk, s ez nemcsak a volt szocialista országokra nézve igaz.

A gyülekezetek sajátos szubkultúrákat képeznek – távol a világtól -, amelyek saját tradícióikat próbálják fentartani és ápolni. A hívők legtöbb helyen saját lelki épülésük érdekében járnak gyülekezetbe, nem pedig azért, hogy szolgálják Istent. Ezt a szemléletet tükrözi a legtöbb egyházszervezet, amelyben az „egyszemélyes” vezetés és szolgálat az általános. A lelkipásztor, a pap egyszemélyben a tanító, az evangélista. Ő az aki megtartja az istentiszteleteket, úrvacsorát oszt, keresztel, bemerít, gyermek-hittan órákat tart, ifjúságot vezet, jegyeseket oktat, családokat, betegeket látogat. Ha van is csupán néhány munkatársa van a közösségben, de hát elvárják, hogy ő szolgáljon, hiszen azért fizetik. Pedig ez a szemlélet nem biblikus. Isten az egyházat Krisztus testének nevezi, ahol minden egyes tag saját feladattal, küldetéssel rendelkezik.

Pál apostol így írja le az egyházat:

„A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. Mert némelyik a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. Egyik ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken való szólást, vagy pedig a nyelveken való szólás magyarázását kapta. De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja. Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: „Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? És ha ezt mondaná a fül: „Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így bár sok a tag, mégis egy a test. Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem”, vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!” Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek: az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra.”[4]

Ez az újszövetségi model – véleményem szerint - csak nagyon kevés gyülekezetben valósul meg. Egy-két ember szolgál, a többiek pedig „épülnek”, passzívan hallgatják a tanításokat. Éppen ezért nagyon nehéz gyülekezeti evangélizációról beszélni, mivel ahhoz az egész testnek kell együttműködnie. Az a néhány szolgálattevő, akik amúgy is le vannak terhelve a sok szolgálattól, nem képesek már felvállalni az evangélizációt. Tapasztalatom szerint a legtöbb gyülekezet, ha végez evangélizációt, akkor az évi egy vagy két imaházi, templomi alkalommal ki is merül.

A misszióról, az evangélizációról való tanítások is ritkák a közösségekben. A hívők nem érzik át Pál apostol szavait: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!”[5] Az evangélizáció – a legtöbb esetben - egy program, ami változatosságot hoz a liturgiánkba. Pedig az evnagéliumhírdetés a misszióparancs alapján mindannyiunk küldetés a világban, amit ha nem teszünk akkor bűnt követünk el, hiszen nem engedelmeskedünk Isten akaratának. Nemcsak a tízparancsolat be nem tartása a bűn, hanem a misszióparancs figyelmen kívül hagyása is.

Az evangélizáció, ahogy Jim Petersen, evangélista fogalmazott, életstílus, tehát nem program, nem kampány, hanem egész életünk feladata: „Nem úgy szól a parancs, hogy tegyünk bizonyságot, hanem hogy legyünk Krisztus bizonyságai. Az evangélizálás nem csupán tevékenység, ez életstílus. Amikor ezt szem elől tévesztjük, és evangélizálásunk kimerül csupán a hirdetésben, akkor azok az emberek, akiket megnyerünk, nem fogják megtanulni, hogyan érjenek el lelki szaporodást.”[6] Egész életünknek evangélizációnak kell lennie. Akkor is, mikor dolgozunk, mikor családi életet élünk, mikor szabadidőnket töltjük. Benne van ebben a gondolatban az is, hogy nemcsak beszélnünk kell Jézus Krisztusról, hanem az emberek elé kell élni Őt folyamatosan.

A Máté 4:18-22-ban olvasunk Jézus szolgálatának az kezdetéről, amikor első tevékenysége az volt, hogy elhívott magának tizenkét embert és megmondta nekik: „Azért hívlak el benneteket, hogy emberhalászokká tegyelek benneteket”. Ma ez az elhívás nagyon sokszor másképp hangzik, de Jézus a legfontosabb célkitűzést közölte itt, ami a földi célkitűzése volt. Jézus nem azt mondta, hogy gyertek, kövessetek engem, hogy megbocsássak és örök életetek legyen, de ez is beletartozott. Nem azt mondta, hogy gyertek, kövessetek engem és én meggyógyítalak benneteket, de ez is benne volt a csomagban. Nem azt mondta, hogy gyertek, kiűzöm az ördögöket, hogy szabadságban járjatok, nem azt, hogy gyertek, én jó gyülekezetbe járó keresztyén emberekké teszlek benneteket, de mindezek benne voltak a csomagban. Nem azt mondta, hogy gyertek, majd én megáldalak benneteket anyagilag, szellemileg, családilag, egzisztenciálisan és bővölködõ életet adok nektek. Elsősorban nem erre hívta el õket, hanem ezt mondta: „Gyertek és én emberhalászokká teszlek benneteket”. Ezzel indított Jézus, majd amikor meghalt és feltámadt, az utolsó szavai ezek voltak. Jézus amikor indított, elhívta a tanítványokat, hogy emberhalászokká tegye őket, amikor elment, szintén ezt mondta, Jézus ebben a mederben indította el az egyházat. Az egyház legnagyobb céltévesztése az volt, hogy ebből a mederbõl kiállt és elkezdett más célokat üldözni. Isten Lelke, az Úr jelenléte és ereje elment az egyházból. Némelyek fontosnak tartották a karitatív szolgálatot, de nem az az elsődleges küldetése az egyháznak. Benne van, hogy a szegényekről el ne feledkezzünk, ennek fontos szerepe volt az elsõ gyülekezetben is. De a cél, amire koncentráltak, amire kiküldettek az volt, hogy megtanulják, hogy emberhalászok legyenek. Ez mindenkinek feladata, még akkor is, ha vannak olyanok, akik nagyobb hálóval halásznak, akiknek nagyobb ajándék adatott erre a területre, ezeket hívják evangélistáknak.

Úgy gondolom, nem érezzük át a misszió súlyát. Mindenféle elméleteket gyártunk közönyünkre, önmagunk igazolására, pedig be kellene látnunk, eltértünk az egyház eredeti küldetésétől. Istennek annyira fontos volt az emberek élete, hogy kész volt értük Fiát áldozni, mi pedig gyülekezeteinkben azon gondolkodunk, vitatkozunk, hogy milyen énekeket énekeljünk, milyen ruhába járjunk, milyen színűre fessük a templom kerítését…

A motíváció hiánya ami talán a legnagyobb akadálya a missziónak. Nem érezzük át, hogy az emberek milyen nagy bajban vannak. Jézus úgy fogalmazott a Márk evangéliumának végén: „Aki nem hisz, elkárhozik.”[7] De valószínű a legtöbben épp azért nem hisznek, mert nem is hallották a tiszta evangéliumot. Találkoztak vallásossággal, de az nem az evangélium. A vallásosság pedig gyakran inkább elfedi, mint feltárja az igazságot.

Nagy tévedés az, hogy az evangélizációt kampányokhoz kötjük. Hatékonyságát azzal próbáljuk fokozni, hogy remek előadókat, zenészeket hívunk. Jim Petersen így értékeli ezt a módszert: „Az ilyenfajta evangélizációs programok óriási erőfeszítéseket igényelnek, hatalmas szervezési munkával együtt – mégis kiábrándítóan kevés eredménnyel zárulnak!”[8][9] Helye van ezeknek a programoknak, s az olyan emberek, akik elő vannak már készítve az evangélium befogadására, valóban nagy indíttatást kapnak a megtéréshez. Viszont akik eddig nem hallottak semmit Istenről, vagy épp tele vannak hamis ismeretekkel, azoknál egy ilyen „aratás” típusú evangélizáció nem sok eredményt hoz. Lehet, hogy hoznak valamilyen döntést, de az nem azonosítható a megtéréssel. Gondoljunk csak a nyolcvanas évek végi Billy Graham budapesti evangélizációjára, ahol – állítólag – tízezer ember fogadta be az Úr Jézust a szívébe, viszont ezek után csak töredékük épült bele valamilyen helyi gyülekezetbe, s azok többsége is azok közül való volt, akik már előtte jártak valahova. Ifj. Somogyi László református lelkész szerint: „Pár héttel az evangélizáció után már a töredékük sem vállalta a Krisztus mellett hozott döntését.”

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az evangélizáció egy folyamat, amely nem egyik napról a másikra történik. Éppen ezért, ha igazán evangélizálni szeretnénk, az sok időt és türelmet igényel. Meg kell válaszolni azt a sok kérdést, ami az emberekben benne van, ami akadályozza őket, hogy elfogadják Isten Igéjét. Ha spórolni szeretnénk, s egybeszélgetéses evangélizációt tartani, akkor rossz úton járunk. Egy evangélizációs alkalom sok választ adhat az emberek kérdésére, de nem helyettesítheti azt a folyamatot, ami a megtérést megelőzi.

Ha nem akarunk áldozatot hozni, ha nem engedjük, hogy az emberek belelássanak életünkbe, hogy mindaz, amiről beszélünk, nálunk hogy működik, akkor nem sok értelme az evangélizációról beszélni. S azt gondolom, hogy ezen a területen nagyon sokat kell fejlődnünk. Nem elég meghívni szomszédainkat, rokonainkat egy alkalomra, nem elég egy traktátust, könyvet ajándékozni nekik, az evangélizációnak személyesnek kell lennie.

Ma az egyházak, ha evangélizációra gondolnak, akkor saját gyülekezetük növekedését szeretnék eredményként látni. „Evangélizálunk, azért, hogy az emberek a mi közösségünkhöz csatlakozzanak” – kimondatlanul is ez a cél motívál gyakran bennünket, nem pedig az, hogy az emberek új életet nyerjenek, s Isten országa növekedjék. Az evangélizáció egy óriási akadálya az, hogy az egyes gyülekezetek, felekezetek egymás rovására, egymással versengve, harcolva misszióznak. Ez megbotránkozást kelt a világiakban, valamint Isten akaratával is ütközik. Isten – véleményem szerint – nem több egyházban gondolkodik, Neki egy egyháza van, ez nem azt jelenti, hogy meg kell szűntetni a felekezeteket, hanem azt, hogy a közösségeknek együtt kell munkálkodnunk az evangélizációban. A 133. zsoltárban Isten kijelenti, hogy „csak oda küld áldást és életet mindenkor”[10], ahol a testvérek egyetértésben vannak. Ha ezt a lelki törvényszerűséget figyelmen kívül hagyjuk, akkor eredménytelen lesz szolgálatunk. Isten mai népének meg kell tanulnia azt, hogy együtt harcoljon az elveszettekért a többi keresztény testvérével. Lehet, hogy vannak dogmatikai, liturgia, tradícionális különbségeink, de ha mindannyian Isten gyermekei vagyunk, ugyanaz a cél áll előttünk. A cél pedig nem az, hogy jó katolikusokat, reformátusokat, baptistákat, adventistákat… faragjunk az emberekből, hanem az, hogy megismerjék Jézus Krisztust, s Benne örök életet találjanak. Az Evangélizálás és tanítványság munkafüzet ezt az igazságot így fogalmazza meg: „Parancsunk van arra, hogy szeressük a többi hívőt. Ha ezt megtesszük, a körülöttünk élők meglátják, hogy Jézushoz tartozunk. Óriási erő van a szeretetteljes kapcsolatokban. A világiaknak hiányzik ez a szeretet. Ők lenézettek, mellőzöttek és önzők. Ha szeretetet látnak, akkor tudják, hogy ez valami eltérő dolog attól, amit ők lépten-nyomon tapasztalni szoktak. Rögtön felkelti érdeklődésüket és fogékonyságot teremt az evangélium iránt”[11]

Az egyházak viszonyulása az ifjúsági kultúrához

Beszéltem róla, ahhoz hogy eredményesen hírdessük az evangéliumot, azonosulnunk kell azokkal az emberekkel, akikhez beszélni szeretnénk. Hidat kell vernünk hallgatóink és Isten országa közé. Az ifjúsági misszió esetében a mai „nem hívő” fiatalok világa és a gyülekezet világa közé. A hídverés azonban azt jelenti, hogy közösségeinknek kell változniuk, befogadóvá lenniük. Nem várhatjuk el, hogy a világból érkező fiatalok rögtön azonosuljanak minden hagyományunkkal, szokásunkkal, viselkedésünkkel. Egy mai fiatal tele van lázadással, sajátos kifejezési módokkal él, amik sok esetben idegenek a közösségeink kultúrájától, de önmagukban nem elítélendőek.

Több közösségben tapasztaltam, hogy a világból megtért fiatalok milyen nehezen tudtak beilleszkedni a gyülekezet életébe. Hallottam például egy olyan fiúról, aki hosszú hajat viselt, s miután befogadta az Úr Jézust a szívébe, így kezdett járni a gyülekezetbe. A közösség tagjai pedig nem azt látták a fiúban, hogy milyen csodát tett benne Isten, hanem azt, hogy hosszú a haja. Pedig sehol a Bibliában nem látjuk, hogy a hosszú haj viselete a férfiaknál bűn lenne. Többen megbotránkoztak a fiún, s éreztették vele nemtetszésüket.

Más gyülekezetben egyenesen kimondták, hogy akik „kívülről” jöttek csak vendégek a közösségben, örüljenek, hogy befogadták őket.

Nem csoda, ha ilyen hozzáállással nagyon nehezen érik el a gyülekezetek azt a korosztályt, amely egyébként a legnyitottabb az evangélium felé.

Sok közösség elöregedik, mivel nem képesek a fiatalok irányába nyitni. A generációs problémákat úgy oldják meg, hogy a fiatalokkal éreztetik, hogy ők még nem érthetik azt, amit ők már megértettek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy sok esetben a fiatalok vagy alkalmazkodnak a fennálló helyzetehez, vagy elhagyják a gyülekezetet. A gyülekezetek ifjúságai gyakran a gyülekezettől független életet élnek, nem kapcsolódnak bele a közösség szolgálataiba. A gyülekezetekben felnövő fiatalok gyakran konzervatívok, „koravének”, világi társaiktól teljesen elidegenedettek, akiknek nincsenek is világi barátaik, idegenül mozognak a profán környezetben. Nem egy esetben a gyülekezet fiataljait óvják attól, hogy nem hívők közé járjanak, s barátkozzanak, pedig nekik lenne a legnagyobb esélyük ahhoz, hogy bizonyságot tegyenek kortársaiknak. Az elzártsággal megóvhatjuk fiataljainkat a világtól, de megakadályozzuk vele, hogy megéljék küldetésüket.

A hídverés első szintje a megértés lenne, az, hogy próbáljuk megérteni környzetünket annélkül, hogy elítélnénk azt. A mai fiatalok életét bizonyára lehet bírálgatni, valóban furcsa és gyakran lázadó, vagy flegma módon cselekednek, de az okát meg kell ismernünk. Egy olyan nemzedék él körülöttünk, amelyik család nélkül, értékek nélkül, ideológiákból kiábrándulva nőtt fel.