Szeretjük a titkokat, különösen szeretjük azt, ha beavatnak minket egy titokba. Úgy érezzük tőle, hogy olyan információhoz jutottunk, ami csak kevesek számára hozzáférhető. Isten az Efézusi levélben egy nagy titokról beszél, amit viszont minden ember számára meg kívánt osztani, az Ő akaratának titkát, az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban újra egybefoglal mindeneket azt is, ami a mennyben, azt is, ami a földön van. (Ef 1,9-10) Talán nehéz ez a megfogalmazás, de mivel a legnagyobb titokról van szó, ezért érdemes megfejtenünk, elgondolkodnunk rajta.

A titok az egységről szól, arról az egységről, amely valamikor létezett Isten és ember, ember és ember között, ami azonban a bűn következtében megszakadt. Isten Jézus Krisztusban, az Ő áldozata által újra megvalósítja ezt az egységet már ebben a világban, de teljességgel majd az elkövetkező világban.

Miért is fontos ez az egység és mit foglal magában ez az egység? Hogy jobban megértsük, el kell gondolkodnunk az Isten titkán, a Szentháromság misztériumán.

Teológusok az évszázadok során sokat elmélkedtek a Szentháromság tanán. Különböző elméletek, modellek születtek, amellyel próbálták feloldani azt a feszültséget, hogy Isten egy, ugyanakkor három személyről: Atya, Fiú és Szentlélekről beszél a Szentírás. Voltak, akik azt tanították, hogy három Isten van, volt, aki azt mondta csak egy az Atya, vagy a Fiú, a másik kettő pedig teremtmény. Ezek az elméletek a Biblia alapján nem állták meg a helyüket. De elképzelhető, hogy rossz irányba kutattak ezek a gondolkodók, amikor emberi logikával próbálták megérteni az Isten titkát.

 El Greco: Szentháromság

Sokkal többre megyünk, ha hittel elfogadjuk azt a tényt, hogy a Szentírás egy Három-Egy Istenről tesz kijelentést. Hogy mitől egy ez a három Személy, azt pedig a három isteni személy kapcsolatából érthetjük meg valamennyire. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek olyan tökéletes kapcsolatban (koinonia) létezik egymással öröktől fogva, hogy elválaszthatatlanok egymástól. Olyannyira elválaszthatatlanok, hogy aki látja a Fiút, az látja az Atyát is (Jn 14,9), a Fiú az Atyában van, az Atya pedig a Fiúban (Jn 14,10) mert a Fiú és az Atya egyek (Jn 10,30). A Fiú megdicsőitette az Atyát, az Atya pedig a Fiúról tett bizonyságot. Ez a kapcsolat csupán egyetlen pillanatra szakadt meg a Golgota keresztén (Mt 27,46). Ez volt a történelem legtragikusabb, legsötétebb, legkaotikusabb pillanata. Ez a szakadás nemcsak a Fiú számára, hanem az Atya és a Szentlélek számára is fájdalmas volt.

A Szentlélek Isten Jézusban volt (Mt 3,16), Ő Krisztusról tesz bizonyságot (1Jn 5,6). Ez a legtökéletesebb szeretet-közösség.

A tökéletes kapcsolatban létező Három-Egy Isten embert teremtett, aki kapcsolódni tud az ő szelleme által ehhez a Személyhez. Az ember nemcsak Istenhez kapcsolódik a szeretet kötelékével, hanem egymáshoz is képes kötődni. A bűneset előtt, ahogy fentebb már írtam tökéletes egység volt, az Isten és ember, ember és ember között. Ahogyan az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyek mindörökre, úgy az ember is egy volt egymással és Teremtőjével.

A bűneset szakadást hozott. Az ember egyén lett, idegenekké váltunk, falak választanak el bennünket egymástól. Kapcsolatainkat az önzés uralja, az első ember, aki az Édenen kívül születik testvérgyilkos lesz. Próbálunk újra kapcsolódni egymáshoz, mert érezzük lényünk mélyén azt az Isten által belénk teremtett vágyat, hogy csonkaságunk kiegészülésre szomjazik. A tragikus az egészben az, hogy képtelenek vagyunk újra csatlakozni a másikhoz, mivel képtelenek vagyunk teljesen feladni önmagunkat. A szerelemben, a házasságban, a szexualitásban néha leomlanak falak, ketten lesznek úgymond egy testté, de a „párosult magány” falai között újra előtör az önzés. Az ember próbálkozik, hogy váltogatva társát újra átélje a kapcsolódás pillanatnyi örömét, de csak saját önzése viszi őt ezen az úton. A megoldás eleve kudarcra van ítélve, nem is szólva a sok fájdalomról, amit magatartásával idéz elő.

Jézus elidegenedett az Atyától, megszakadt a kapcsolata az Atyával egy pillanatra, és ez a pillanat volt az, ami lehetőséget adott számunkra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk Vele és egymással (Kol 1,21-22). Krisztus titkának az egyházban kellene megmutatkoznia. Nem létezik kereszténység közösség, gyülekezet nélkül, mert a közösségben a testvérek közötti szeretetben ismerhető fel a Három-Egy Isten. János ezt így fogalmazza meg levelében: „Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk és az Ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1Jn 4,12) Istent nem a dogmatika által ismeri fel a világ, hanem a hívők szeretetközösségében (koinonia), azáltal hogy meglátja, hogy Krisztusban újra összekapcsolódnak a szívek, az emberi önzés háttérbe szorul, egymásért élnek, munkálkodnak az emberek. Nem kapcsolódhatunk a szeretet által csak Istenhez, kapcsolódnunk kell testvérünkhöz is (1Jn 4,20). Ha ez a kapcsolódás nem jön létre, ha nem vagyunk képesek arra, hogy egymást szeressük, akkor nem értettük meg a kereszténység lényegét és titkát. Ezért mondja Pál az 1Kor 13-ban, hogy ha sok lelki ajándékkal rendelkezem, vagy nagy hitem van, de nincs bennem szeretet, semmi vagyok. Sajnos tele vannak gyülekezeteink olyan emberekkel, akik képtelen arra, hogy szeretetet adjanak, és elfogadjanak. Életük ugyancsak tragikus, szomjaznak az élő vizek forrása mellett, és másokat is akadályoznak abban, hogy enyhítsék szomjúságukat.

János levelének bevezetőjében leírja, hogy üzenetének célja, hogy „nektek is közösségetek (koinonia) legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömötök teljes legyen.” (1Jn1,3-4) A teljes öröm egy olyan közösségben tapasztalható meg, ahol a hívők egymáshoz kapcsolódnak, ahol egységben vannak egymással. Milyen kár, hogy ma ritka ez a közösség. Milyen kár, hogy a hívő élet titkát nem ebben az igazságban keressük. Az ellenségünknek, az ördögnek (diabolosz - szétdobáló) az a terve, hogy szétszakítsa Krisztus testét, hogy látások, stílusok, kegyességi irányzatok mentén szembefordítson bennünket egymással. Így gyengítve erőinket, így foszva meg bennünket a teljes örömtől, így akadályozva meg missziónkat a világban.

Jézus főpapi imádságban ugyancsak ezt a titkot fogalmazta meg az Atyának: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17,20-23) Jézus azért könyörgött halála előtti estén, hogy akik Őt követni fogják ugyanolyan kapcsolatban legyenek egymással és a Három-Egy Istennel, mint amilyen kapcsolat van Jézus és az Atya között. Jézusnak az volt a terve és kívánsága, hogy olyan egységben legyünk mi is, amilyen egység van a Szentháromságon belül. Isten titka itt a földön az egyházon belül valósuljon meg: ne legyen többé sok, hanem legyen egy test, legyünk elválaszthatatlanok egymástól, mint Ő elválaszthatatlan az Atyától. A kérés olyan megvalósíthatatlannak tűnik, látva és tapasztalva az egyház jelenlegi állapotát. De nem elképzelhetetlen, Isten nekünk adta az Ő dicsőségét, amely alkalmassá tesz minket is a szeretetre, a kapcsolódásra. Talán csak meg kellene újra értenünk Isten akaratának titkát, amelyet kijelentett számunkra.

Egyszer mindenképp megvalósul majd ez a terv, fenn a mennyben, ott majd Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28).

MZ