A várakozások alapját a trilógia négy évvel ezelőtti darabja okozta, melynek sikere elsősorban nem a látványos filmeffekteknek, a humornak, a romantikus jeleneteknek volt köszönhető, hanem annak, hogy olyan kérdéseket vetett fel, amelyekre a néző önkéntelenül is válaszolni kényszerült. A látványelemek csupán díszletként szolgáltak a filozófiai kérdéseket feszegető nagy elbeszéléshez. A film számtalan gondolatot indított el a nézőben, s nem csupán az első nézés alkalmával. Épp ezért volt alkalmas arra, hogy klubokon, ifi órákon, baráti beszélgetésekben órákon keresztül beszélgessünk Neoék történeteiről. Számtalan párhuzamot fedeztünk fel a Mátrix és a Biblia között, például azt, hogy a film szerint mindnyájan a mátrix foglyai vagyunk, ugyanezt a Szentírás úgy fogalmazza meg, hogy a bűn foglyai. A mátrix, ugyanúgy, mint a világ eltakarja előlünk az igazi valóságot, szükségünk van szabadulásra. No és szükség van egy Megváltóra is, aki felszabadítja az embereket. Aztán talán emlékszünk Morpheus (Laurence Fishburne) gondolataira, s talán azok közül is az egyik legtömörebben megfogalmazott igazságára: „Más dolog ismerni az utat és más dolog járni azon.”

Lehetséges, hogy a nagy siker, amely jó kis pénzt hozott a Warner Bros Pictures konyhájára okozta, hogy a film alkotói a biztosra akartak menni. Ám véleményem szerint ez nem sikerült 100 százalékosra és az Újratöltve csupán árnyéka lett a 99-es filmnek. Ha a filmet kilóra mérnénk akkor nem lehetne panaszunk a 138 perces mozi ellen. Egy statisztika szerint a Mátrix 2-ben tizenkilencszer annyi akciót, huszonháromszoros mennyiségű romantikát, háromszor annyi bölcselkedő aranyköpést és tizennégyszer annyi tréfát kap a néző a jegy áráért, mint az előző részben. Neo (Keanu Reaves) a két film között megtanult papi reverendában Szupermanként repülni és most már nemcsak két ügynökkel verekszik, hanem 200 önmagát reprodukálni képes Smith-szel. Trinity (Carrie-Anne Moss) pedig a film leglátványosabb akciójelenetében felpattan egy Ducatti 996-osra és háta mögött a Kulcskészítővel száguldozik autók és kamionok között a csak erre a célra Kaliforniában megépített közel négy kilométer hosszú autóssztrádán. De mikor értik már meg Hollywoodban, hogy a látvány nem minden? Hogy épp az első film sikere mutatta azt, hogy a nézők többre vágynak.

A film egy álomjelenettel indul, melyben Neo látja szerelmét meghalni. Ezt persze prófétikus álomként éli meg, ami a film végéig leterheli a Kiválasztottat. Az első részben csak hallottunk Zionról az egyetlen megmaradt városról, most viszont be is pillanthatunk a kőkorszak és a modernitás keverékéből felépült kultúrába. Megtudjuk, hogy a gépek negyedmillió szondát küldtek a város felkutatására és csupán rövid idejük van arra, hogy felkészüljenek a támadásra. Két pártra szakad Zion: Lock (Harry Lennix) és hívei magukban bíznak és fegyvereikben, Morpheusék pedig valami fajta vallásos meggondolásból Neoba vetik bizalmukat. Az unalamas szócsatozások emlékeztethetnek minket a Star Wars filmek hasonló jeleneteire. Közben Neo – egy Megváltótól szokatlan módon - és Trinity szerelmük beteljesedését keresik, amit meg is találnak, miközben a zioniak valamifajta „istentiszteleten” vesznek részt. Morpheus – itt, mint liturgus - kis jóindulattal sem nevezhető imádságában az ember diadaláról, az élethez való akaratról beszél, majd valami diszkózene hatására elkezdődik az „hívek” erotikus tánca. Miközben ezeket – a film műfajától idegen – jeleneteket néztem azon gondolkodtam, ez a kultúra valóban megérett a pusztulásra. Hol van már a romantika, a szerelem, egy olyan korban amikor minden bizonytalan, amikor minden eszme halott, egy cél marad: az élet élvezete. Mintha a mai kor emberét hallanánk.

Közben Smith egyik klónja beleköltözik egy Bane nevű zioni férfiba. Neo pedig üzenetet kap az Orákulumtól, akit felkeresve megtudja, hogy meg kell találnia a Forrást, hogy felvegye a harcot a Mátrix ellen. A Forráshoz vezető úthoz pedig szükség van a Kulcskészítőre. Itt aztán megint újabb szereplőkkel ismerkedhetünk meg, küztük talán a legjobban kidolgozott alakok az Ikrek (Adrian Rayment és Neil Rayment), akiket Meroving küld Neoékra, hogy elpusztítsák őket. Itt következik a már említett, híres üldözéses jelenet.

A film - véleményem szerint - legjobban sikerült része, amely nem várt fordulatot hoz a történetbe és új gondolatokat ébreszt a látványokban megrészegült nézőkben, az, mikor a Kulcskészítő segítségével Neo rátalál az Építészre (Helmut Bakaitis). Az Építész egy gép, aki ősz szakálas bácsiként jelenik meg. Ő alkotta meg Mátrixot. Neo itt döbben rá, hogy a szabadságért vívott harc illúzió, hiszen ő is része a rendszernek, egy „anomália”, ami elkerülhetetlen. Előtte már öt Neo létezett, s az események újból és újból megismétlődtek. Akinek ez érthetetlen az nincs egyedül, mivel a cinikus alkotó olyan gondolatmenettel magyarázza a mátrix eddig ismeretlen törvényét, amelyhez értelmező kéziszótár és néhány diploma szükségeltetik. Olyan ez, mint a hinduizmusnak az örök kőrforgás elmélete, amely azt írja le, hogy a világban minden ismétli önmagát, amit ma megteszünk, azt fogjuk tenni milliárd és milliárd éveken keresztül, újból és újból. Persze a hinduizmusnak ez a determinista szemlélete nem idegen a keresztény teológiától sem, itt a kálvinizmus mond hasonló gondolatokat az akarat szabadságáról.

Neo látszólagos választás előtt áll, két ajtó áll előtte, de az Építész tudja előre a döntést, vagy mégsem? Nem számolt azzal, hogy Neo szerelme erősebb, mint a világért érzett felelőssége? Vagy ez a döntés volt, ami „előre el volt rendelve”? Ezt csak a harmadik részből fogjuk megtudni.

Tehát az Újratöltve dilemmája: létezik-e szabadság, magunk irányítjuk sorsunkat, vagy valami ismeretlen erő, program, Isten játékszerei vagyunk?

Az új film rengeteg forrásból táplálkozik: képregényekből, japán animékből, cyberpunk fikciókból, az ázsiai kung-fu filmekből, de a görög és germán mitológiából a keleti vallásokból és a Bibliából is. Tehát egy nagy ideológiai keveredés az egész, egy new-age-es zagyvalék: én egy kicsit többre, vagy inkább másra számítottam.