Dzsida Jenő írt élete végén egy csodálatos verset A tó tavaszi éneke címmel. A költemény egy hosszú alliteráció, melyben egy tavacska mondja el vallomását az életről. Az olvadás után visszasírja azokat a napokat, mikor minden mozdulatlan volt, „csend jég alatt és jég fölött”. Amikor vastag páncél védte minden sérüléstől, ártalomtól. De a tavasz beköszöntével felolvadt a jég, s most „vagyok mezítelen kék elem és testem-lelkem védtelen.” Nem nehéz megértenünk, hogy a XX. század elején élt költő a kapcsolatokról írta művét.

Szükségünk van egymásra, nem lehet teljes az életünk önmagunkban – így vagyunk megteremtve. Mégis azt tapasztaljuk, hogy nagyon sok a magányos ember környezetünkben.  Sokan „Vak dióként, dióba zárva” élik le életüket, szenvednek az egyedülléttől és a tartalmas kapcsolatok hiányától, de képtelenek kilépni saját bűvös körükből, s megnyílni mások felé. Egy könyvben olvastam: „Hogy nyíltan és őszintén feltárjam magam, ahhoz a legmerészebb bátorságra van szükségem.” Mi lehet ennek az oka? Miért félünk egymástól?

Bizalmatlanságunk egyik oka a rossz tapasztalat. Sokan megégették már magukat azután, hogy kitárták lelküket a másik előtt. Talán egy ideig működött is a kapcsolat, de aztán minden összeomlott, a szakadás, az elválás, a csalódás, a visszautasítás fájdalma elviselhetetlenebb volt számukra a testi szenvedésnél. Lehet, csak egy emberben csalódtál, de te úgy érzed, hogy megbízhatatlan az egész emberiség. Ancsel Éva filozófusnő írta egyik könyvében, hogy „nem merünk rálépni azokra a pallókra, amik túl sokszor szakadtak már be alattunk.” Willard Caroll amerikai rendező készített egy filmet parádés szereposztással Szeress, ha tudsz címmel. A történet tele van sérült emberekkel, akik megégették már magukat a kapcsolatokban. Gillian Anderson által játszott Meredith például képtelen szerelemre egy elrontott házasság után. Szinte nevetséges az, ahogy elüldözi magától az udvarlókat. Inkább megmarad a biztonságos magányban, minthogy újabb kudarcokat kelljen átélnie. Mikor feltűnik Trent, egy jóképű férfi, rögtön beindul nála a védekező mechanizmus. Meggyőződése, hogy csak idő kérdése, hogy kiderüljön az, hogy a közeledő jófej srác is „buggyant, házas, vagy meleg”. Beszélgetésükben előre vetíti az elkerülhetetlent: „összekerülünk, megbántasz, rossz vége lesz.” Eszébe sem jut, hogy esetleg más forgatókönyve is lehet egy kapcsolatnak.

A másik akadálya a bizalomnak az önelfogadás hiánya. Azok, akik úgy gondolkodnak magukról, hogy „én egy értéktelen, vesztes, szeretetre méltatlan ember vagyok”, azok nem igazán szerertnék, hogy megismerjék őket. Mert úgy gondolják, ha másik megtudja, hogy kik is ők valójában, akkor már biztosan nem fogják őket szeretni. Inkább szerepeket próbálnak játszani, belebújnak mások bőrébe, de ezáltal megintcsak egyedül maradnak. Az igazi kapcsolathoz önmagunk átadására, megosztására van szükség. John Powell amerikai pszichológus írta egyik könyvében: „De ha elmondom neked, ki vagyok én, lehet, hogy nem tetszik neked az, aki vagyok, pedig ez mindenem.” A kapcsolatokban csak azt tudom adni, ami bennem van, ami én vagyok. A gondolataimat, érzéseimet, megtapasztalásaimat, félelmeimet, kétségeimet, hitemet, fájdalmaimat, örömeimet, aggodalmaimat. Ha valami másról szeretnék beszélni, akkor az már nem én vagyok, akkor már nem velem találkozol, hanem azzal a szereppel, amit magamra öltöttem. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – mondja a Biblia, és valóban csak annyira tudom szeretni a másikat, amennyire magamat elfogadtam, megszerettem.

Minden kapcsolat kockázat tehát. Lehet, hogy vannak rossz tapasztalataink, de újból és újból kockáztatni kell, mert a boldogságunk a tét. Befejezésül még egy gondolatot szeretnék megosztani a kedves olvasókkal a már idézett Powell professzortól: „Leginkább akkor segíthetek abban, hogy megnyílj és elfogadd önmagad, ha én is elfogadom önmagam és megnyílok előtted.”

Merényi Zoltán

A cikk letölthető word formátumban itt