Tanulságos lehet sok hívő számára D.L. Moody élete. A Szolgatársban jelent meg egy cikk életéről.

1837    Február 5-én született East Northfielden (Massachusetts)

1841    Édesapja halálának éve

1854    Távozott hazulról, és Bostonba ment dolgozni

1855    Vasárnapi iskolai tanítója Krisztushoz vezette

1856    Bostonból Chicagóba ment, hogy cipőárus legyen

1862    Feleségül vette Emma Charlotte Revellt

1865    Az Y.M.C.A. elnöke lett Chicagóban

1870    Csatlakozott Ira D. Sankey evangélizációs munkájához

1873    Angliában és Skóciában evangélizált

1879    Elindította a Northfield Szemináriumot leányoknak

1881    Mount Hermonon iskolát létesített fiúknak

1886    Beindította a Chicago Evangelization Societyt, ami később a Moody Bible Institute elnevezést kapta

1899    Decemberben meghalt Northfielden (Massachusetts)

Több mint egymillió kilométert utazott, százmillió embernek prédikált, és személyesen hétszázötvenezer embert lelkigondozott – mielőtt a gyors közlekedés és tömegkommunikácó létezett volna. Iskolákat, evangélizációs társulatokat és konferenciákat kezdeményezett az egész angolul beszélő világban. Súlyos képzettségbeli hiányosságai ellenére Dwight L. Moodyt a nagy prédikátorok közé kell sorolnunk.

 Élete és kora

 Moody 1837. február 5-én született East Northfielden (Massachusetts). Négyéves korában elvesztette édesapját. Családja szegénységben maradt, és a gyermekeknek kevés lehetőségük nyílt a tanulásra. Moody néhány szemesztert tanulással töltött, de nagyon kevés alkalma nyílt a továbbtanulásra. Valójában alig tudott olvasni és írni.

Tizenhetedik születésnapján távozott hazulról, hogy munkát keressen Bostonban. Nagybátyja, Samuel Moody alkalmazta, mint cipőárust. Samuel felesége, Typhenia megértő asszony volt, és segítette Dwightot az átmeneti időben, ahogy hazulról távozott és munkába kezdett a városi környezetben. Nagybátyja bátorította, hogy járjon templomba. A templomban Dwight keresztyén közösségre talált. Egy vasárnapi iskolai tanító, Edward Kimball, személyesen törődött vele. Kimball Krisztusban való bizalomhoz segítette Moodyt, és bátorította őt új keresztyén életútján.

Amikor tizenkilenc éves lett, Bostonból Chicagóba ment, ahol sikeres cipőkereskedőként folytatta munkáját. Egyre növekvő mértékben buzgólkodott a keresztyén bizonyságtétel terén is. Hamarosan megszervezte saját vasárnapi iskoláját North Market Hallban. Ezt a csarnokot tulajdonosai szombat esténként táncokra használták. Moodyék vasárnap kora reggel takarították ki a fűrészport, mosták le a dohány és sör nyomait, és készítették el a helyet az osztályoknak. Az iskola rohamosan növekedett. A résztvevők száma túlszárnyalta az ezerötszázat. Moody bőkezűen adakozott a vasárnapi iskolának és az odaérkező gyermekeknek. Az egyik üzletember mondta Moodyról: „Szokása szerint takarékos, és pénze lehetne, ha nem költene olyan sokat missziójára. Mintegy húsz gyermeket láttam, akik bementek egyszer az üzletébe, hogy cipőt próbáljanak fel.”

Amint a vasárnapi iskolai munka egyre több idejét lefoglalta, Moody eldöntötte, hogy abbahagyja világi foglalkozását, és teljes idejét a keresztyén szolgálatra fordítja. Sem teológiai képzést, sem szolgálatra való kirendelést nem keresett. Jobban szeretett dolgozni laikusként. Mint cipőkereskedő nagy anyagi haszonra tett szert. A lelki szolgálatban végzett munkája eleinte veszteségesnek tűnt, és attól lehetett tartani, hogy elszegényedik. Az első évben háromszáz dollárt kapott munkájáért. Gazdagságát azonban másban találta meg.

Vasárnapi iskolai szolgálata rendkívüli beteljesedéshez vezette. A gyermekek és a fiatalok a társadalom minden rétegéből érkeztek, hogy megismerjék Isten igéjét. Moody nem annyira az oktatási módszerekkel törődött, mint inkább az evangélizálással. A vasárnapi iskola révén Krisztushoz vezette a fiatalokat. Felismerte a keresztyén oktatás fontosságát. Ő volt az első, aki hangoztatott bizonyos mintát a vasárnapi iskolai leckék feldolgozására. E felhívás és mások érdeklődése alapján született az egységes leckesorozat.

1862-ben Moody elvette Emma Charlotte Revellt. Családjuk és egymás iránti szeretetük és tiszteletük egyre növekedett. Felesége lelki támasza volt. Moody szolgálata sokszor elszakította őt családjától, de gyakran írt, és lehetőleg igyekezett családját is magával vinni. Élvezte családját, és törődött azzal, hogy jó apa legyen. Lobbanékony természete kitűnt gyermekeinek fegyelmezésében is, de később bocsánatot kért tőlük. Bölcsessége és humora érdekessé tette családi életét, amit a következő leírás is bemutat:

Otthona megtelt nevetésével, együttérzésével és hitével. Moody együtt nevetett feleségével és vendégeivel, ugrált és kiabált a gyermekekkel. Ő volt mindnyájuk közt a legboldogabb gyermek. Örvendezés közben bizonyos igevers jutott az eszébe, vagy valamilyen prédikációs téma került elébe, és hirtelen így szólt: „Vegyétek elő Bibliátokat!” Egy pillanat alatt az egész ház átalakult bibliatanulmányozó osztállyá.

Sohasem volt annál boldogabb, mint amikor fiúk és lányok sereglettek körülötte. Velük hancúrozott felszabadultan, legyőzve őket sportjukban és játékaikban. Úgy tekintették, mint a legnagyobb és legvidámabb fiút maguk között.

Moody nemcsak a gyülekezeteken kívül létesített vasárnapi iskolákat. Elhatározta, hogy gyülekezeteket alapít. 1863-ban, amikor csak huszonhat éves volt, húszezer dollárért imaházat épített. Ez az imaház lett a nagy Moody Memorial Church előfutára, ami Chicagóban a North Avenue és a LaSalle Street sarkán helyezkedett el. Moody egyik legjelentősebb munkáját az Y.M.C.A. érdekében végezte. A vasárnapi iskolában összegyűlt fiatalok közti szolgálata serkentette őt arra, hogy törődjék a fiatalokkal. A polgárháborúban személyesen ezreknek szolgált, akik fiatalon kerültek nehéz helyzetbe. Tenni akart valamit azért, hogy segítse a fiatalokat keresztyén felnőttekké válni. Az Y.M.C.A. keretében találta meg azt a szervezetet, ami beteljesítette álmait a keresztyén fiatalságért. Moody új lelkesedést öntött az Y.M.C.A. életébe. Segített épületeket emelni és programokat szervezni. Evengélizációs tüzet lehelt a mozgalomba. 1865-ben a társulat elnökévé lett. Mint az Y.M.C.A feje, Moody nagyon belevetette magát a szolgálatba és szociális tevékenységbe. Munkaközvetítő hivatalt hozott létre még ugyanabban az évben, főként a sebesült katonák javára, akik támogatásért folyamodtak a társulathoz. Az Y.M.C.A. épületének felavatásakor Moody beszédet mondott:

Otthonokat, misszióiskolákat akarunk építeni a fiataloknak. Magdaléna-menedékhelyeket, különféle rehabilitációs intézményeket, valamint szórakoztató és szellemi, meg szociális kulturális központokat, hogy legyen hova menekülni a fiataloknak, amikor a sátán csapdákat állít fel megfogásukra az egész városban.

A vasárnapi iskolákban és az Y.M.C.A. keretében vállalt munkaprogramja nagy tömegeket mozgatott meg. Hamarosan felismerték evangéliumot közvetítő képességét. Mind többen rajongtak érte, és meghívták előadásokra. Ezek az összejövetelek természetes módon ébredési istentiszteletekké alakultak. Első ébredési összejövetelén csak egy kis ember-csoport volt jelen, de olyan irányba sodorta őt, ami a legszélesebb lehetőséget nyitotta meg neki az evangélium terjesztésére.

1868-ban Harry Moorhouse, egy fiatal, merész angol prédikátor hatott Moody életére, és megváltoztatta prédikálási módszerét. Moorhouse megtanította Moodyt arra, hogy miként tanulmányozza a Bibliát témák szerint. Megértette Moodyval azt, hogy a Biblia központi üzenete Isten szeretete. Moorhouse befolyására Moody Isten szeretetének az apostolává lett. Prédikálásának témája e szeretet körül alakult ki. Moorhouse hatásáról Fleming Revell ezt írta: „D. L. Moodynak nagy ereje volt azelőtt is, de nem hasonlítható ahhoz, amit kapott azután, hogy a drága Harry Moorhouse bekerült életébe, és megváltoztatta gyülekezeti tanításának és prédikálásának jellegét.”

1870-ben Moody kérte Ira D. Sankeyt, egy hivatásos zenészt, hogy menjen Chicagóba és csatlakozzék hozzá. Sankey elfogadta a meghívást. Moody és Sankey híres evangélizációs kettőst alkotott ezután. A kétszemélyes csapat ébredési összejöveteleket vezetett az Egyesült Államok legnagyobb városaiban. A városokban nagy eredménnyel végezték munkájukat. 1873-ban első evangélizációs útjukra Angliába, Írországba és Skóciába mentek. Európában is eredmények kísérték szolgálataikat.

Ezek az evangélizációs erőfeszítések az Egyesült Államokban és Angliában nem voltak ellenállástól mentesek. Sok lelkipásztor ellenezte Moody módszerét, mert tanulatlan volt, és összejövetelein gyakran a mély érzelmi vonások jelentek meg. Moody maga nyugodt volt beszédében, és nem játszott hallgatóinak érzelmeivel, de olyan erőteljes egyszerűséggel hirdette az evangéliumot, hogy annak nagy érzelmi hatásai lettek.

Moody nem válaszolt élesen bírálóinak véleményére. Ehelyett megtanulta a bírálatokból, hogy helyesbítse tévedéseit és pozitív módon haladjon tovább az evangélizálás útján. Sok esetben, miután egy ideig lelkipásztorok között volt, megnyerte őket ügyének. Az átlagemberek rendszerint azonnal befogadták, de a tanultabbak és kulturáltabbak tétováztak. Gyakran őket is sikerült megnyernie.

Amikor az angliai Cambridge-be látogatott, Moody először találkozott csúfolkodókkal és gúnyolódókkal. Őszintesége és nyugodtsága a bírálatok idején a hallgatók csodálatát váltotta ki. Charles Haddon Spurgeon, F. B. Meyer, Alexander Whyte és Henry Drummond lett pártfogóinak képviselője a brit szigeteken. Még Canon Liddon is dicsérettel emlegette munkáját. Nagy-Britanniában végzett evangélizációs munkája nagy hatással volt mind az intellektuális központokra, mind a nyomornegyedekre.

1875-ben, miután hazatért Angliából, ébredési összejövetelt tartott szülővárosában. Édesanyja és sok rokona meg barátja megtért. Moody ekkor egy kis farmot vásárolt, és azt tette működésének központjává. Amerika legnagyobb városaiban erőfeszítései látványos eredményeket teremtettek mind a tömegek nagyságában, mind a megtérések számában.

1879-ben indította el a Northfield Seminaryt leányoknak, és 1881-ben kezdte el a Mount Hermon Schoolt fiúknak. 1886 volt a Chicago Evangelization Society alapításának éve, ami később a Moody Bible Institute nevet vette föl. Ezekben az években szintén különös nyári konferenciákat rendezett Northfielden. Ezeken a konferenciákon bibliatanulmányozást és evangélizálást végeztek. Az általa alapított diákkonferenciákból jött létre a Student Volunteer Movement. Jóllehet nem volt képzettsége, Moodyt mégis érdekelte az oktatás ügye. Ezt bizonyítja az a számos oktatási intézmény, amit ő kezdeményezett és támogatott.

Hatalmas pénzösszegeket kapott a világ minden tájáról, és e pénz legnagyobb részét az oktatási intézményeknek adományozta. Jóllehet meggazdagodhatott volna a tiszteletdíjakból, adományokból és műveinek árából, Moody lemondott minderről. Ehelyett pénzalapot hozott létre, ahova pénzét helyezte. Egész életében bizonyította, hogy nem nagyon törődik azzal, hogy magának pénzt gyűjtsön.

Moody kora tele volt káosszal és változással. A polgárháború és utóhatásai nagyon megtépázták az amerikaiak életét. Moody szolgált a háborúban megsérülteknek. Gyakran ellátogatott a csataterekre és katonai táborokba. Ott volt a csatatéren a harcokat követően Pittsburgh, Shiloh és Murfreesboro közelében, és egyike volt azoknak, akik először léptek be Richmondba elpusztítása után. Ezeken a helyeken szolgált barátainak és ellenségeinek egyaránt. A háború után próbált lelki erőt lehelni a szétrombolt és egyre inkább elvilágiasodott társadalomba.

Időről időre Moody érintette a társadalmi kérdéseket és problémákat, de elsődleges szerepét az evangélizálásban látta. Hitt abban, hogy elsősorban a keresztyén hit melletti döntéshez kell segítenie az embereket, és ezért az etikai és szociális kérdések kevés helyet kaptak prédikációiban. Hangoztatta, hogy az Istennel való helyes kapcsolat létrehozza a helyes életet. A keresztyén hit pozitív vonásait emlegette – Isten szeretetét és azt, hogy ennek milyen gyümölcsöt kell teremnie az egyén életében. Lefektette a keresztyén élet és erkölcsi felelősség alapjait. Meghatározta evangélizálásában az élet Biblián alapuló, pozitív, együtt érző megközelítését. Bemutatta, hogy az őszinteség és odaszenteltség segít abban, hogy hasznos életet éljünk Isten előtt.

A társadalmi kérdések tekintetében Moody érdeme az, hogy különösen odafigyelt a szegényekre szolgálatának kezdetétől. Gyakran evangélizációs összejövetelein a szegényekre irányította erőfeszítéseit. A körülötte tömörülő gazdagokat arra sürgette, hogy enyhítsék a szegények szenvedéseit. Különösen Glasgowban számos program indult a szegények megsegítésére, amelyeket Moody erőfeszítéseinek lehet köszönni. Az ő igyekezetével kapcsolatban mondta Sir George Adam Smith Moodyról: „A hetvenes években nem volt köztünk gyakorlatiasabb vagy a polgársággal jobban törődő prédikátor.”

Moody nagyságát elismerték a hatalmasok is. Woodrow Wilson mondta róla: „Valóban igen mély csodálattal és nagyrabecsüléssel vagyok Moody úr iránt.” McKinley elnök egyszer ezt mondta Moody fiának, W. R. Moodynak: „Tudod-e már, hogy édesapád igen nagy ember volt?”

Mivel széles körben tisztelték és szerették, Moodyt 1899. december 22-én bekövetkezett halálakor milliók gyászolták. Northfieldi otthonában, családja körében halt meg. Utolsó óráiban dicsérte feleségét, vigasztalta családját, elmondta a családtagoknak felelősségüket a különböző intézmények és vállalkozások felől, vidáman beszélt orvosáról, és elmondta benyomásait a halálról. Halálában, akárcsak életében, bízott Istenben, melegszívű és vidám maradt, és kifejezte mély szeretetét családja, barátai és Megváltója iránt.

D. Sankey

Prédikálása és beszédei

Ha valaki próbál közös vonásokat fölfedezni a neves keresztyén prédikátorok között, akkor megdöbbenve látja különbözőségeiket. Sokan közülük tanult emberek voltak, a legjobb iskolákban végeztek, és magukon viselték a kultúra minden vonását. Némelyikük briliáns gondolkodó, mély teológus, alkotókész géniusz volt. Mások misztikus szentek, költői művészek és álmodozók voltak. Megint mások szociális reformot igyekeztek megvalósítani, és az emberi szenvedés meg Isten szeretete ihlette őket. Közöttük voltak nagy prédikátorok, akik bemutatták az igazi szószéki nagyság titkait.

Van azonban a kiemelkedő keresztyén prédikátoroknak egy másik csoportja is, amely nem illik bele a logikai kategóriákba. Ezek a prédikátorok nem voltak sem képzettek, sem kulturáltak, sem kifinomultak. Nem voltak eredeti gondolkodók vagy briliáns teológusok, sem szent misztikusok, sem lelkes szociális reformerek, amivel kiemelkedtek volna szolgálatukban. Úgy látszik, csak egyetlen egy erényük volt: mélységesen tudatosult bennük Isten kegyelme, és szinte megszállottjai voltak egyetlen egy célnak, annak, hogy az embereket meghívják ahhoz a kegyelemhez, amit ők is átéltek Krisztusban.

Ilyen ember volt Dwight L. Moody. Szolgálatai és prédikációi evangélizáló jelleget viseltek. Minden beszédében riadóztatta az embereket, hogy besegítse őket Isten országába. Prédikálhatott együttérzésről és az ezt alátámasztó témákról (például „A szenvedőknek” című beszédében), de evangélizáló szolgálatáról nem mondott le a lelkigondozó prédikációk javára. Egyoldalúan közelítette meg az evangéliumot, és egyoldalúvá lett szolgálata. Moodyt nem szabad bírálni mint lelkipásztort, ahogy egy professzort lehet kritizálni. Munkájának jellegzetességét kell felismerni, és ennek alapján szabad megítélni.

Mint evangélizátor, elsődlegesen Isten szeretetét hangoztatta. Meglepő, hogy Moody milyen ritkán beszélt olyen kedvenc evangélizációs témákról, mint az elveszettek sorsa és a megtérés szükségessége. Nem hitt abban, hogy a félelmet alkalmazhatja mint elsődleges indítékot:

Nos, kedves barátaim, a megtérés nem félelem. Nagyon sokan mondják, hogy nem prédikálok a vallás rémítéseiről. Nem akarom ezt tenni, nem akarom halálra rémíteni az embereket, hogy meneküljenek Isten országába. Nem hiszek az ilyen prédikálásban. Ha valakik mégis így kerülnek be oda, azok hamarosan ki is kerülnek onnét. Ha be akarnám rémíteni az embereket a mennyországba, akkor fejük felett tartanám a pokol borzalmait, és ezt mondanám: „Menjetek be azonnal!” De nem így kell megnyerni az embereket! Ők nem rabszolgák lesznek a mennyben. Ők mindnyájan fiak, és önként kell elfogadniuk a megváltást. A rémület sohasem vitt oda még senkit.

Mégis tudott prédikálni a pokolról. Egyik prédikációjában bemutatta, hogy miként kezeli ezt a témát. Liddon azonban azt mondta, hogy Moody volt az egyedüli ember, aki beszélhetett a pokolról, mert mindig úgy beszélt róla, mintha megszakadt volna a szíve.

Moody sürgette az embereket a megtérés fontosságára, de eléggé meglepő módon nem sokat beszélt a bűnbánat témájáról:

Hallottam számos panaszt a Tabernákulumban mondott prédikációkról, hogy a bűnbánatot nem érintettük. A valóság az, hogy sohasem volt nagy sikerem a bűnbánat prédikálásával. Amikor prédikáltam róla, az emberek nem bánták meg bűneiket. Sokkal több eredményt értem el, amikor prédikáltam Krisztus jóságáról. De ma este a bűnbánatról prédikálok, ezért nem lesz többé ok a panaszokra. Hiszek a bűnbánatban, mint ahogy hiszek Isten igéjében.

Moody nagyon hitt Isten igéjében. Szokásos prédikációiban a bibliai szöveg egyetlen pontját fejlesztette ki. Lényegében minden tanulmánya a Biblia köré fonódott. Azt mondta, hogy csak azokat a könyveket olvassa, amelyek a Bibliát magyarázzák.

Prédikációiban nem felekezeti tanokat hirdetett – a legegyszerűbb bibliamagyarázatot adta úgyannyira, hogy evangélizációs szolgálatát nagyrabecsüléssel hallgatták bármelyik felekezethez tartozók. Sokan bírálták őt az effajta prédikálásért. De Moody szolgálatában azt akarta elérni, hogy a legfontosabb kérügmatikus felhívást intézze a megtéretlenekhez, és sem a teológusok, sem a szociális reformerek, de még a helyi lelkipásztorok sem ítélhették meg. Moody olyan embereknek igyekezett szolgálni, akik semmit nem tudtak Isten igéjéről, nem törődtek vele, és egyszerű bibliamagyarázatot adott át nekik. Legnagyobb részben ezek az üzenetek nem a keresztyének növekedését szolgálták. Moody egyszerű evangélizációs üzeneteket közvetített az átlagembereknek.

Mégis eléggé furcsa módon ezekben a prédikációkban nagyon kevés igemagyarázat történt. Moody alapszövegei rövidek voltak, és csak érintőlegesen hivatkozott rájuk. A bibliai illusztrációkat használta anyagában, amelyek valószínűleg hozzájárultak ahhoz, hogy „biblikus prédikátor”-nak nevezzék. Nem volt erős pontja az igemagyarázat, sem szövegének kifejlesztése. Beszédének üzenetét rendszerint „történetek” sorozatával fejlesztette ki, amiket Moody személyes tapasztalataiból merített. Moodynak nagy adománya volt a történetmondás. Képes volt általános eseményeket érdekes módon előadni, sokszor nagy vonzerővel. Jó volt az ízlése, de némelyik története túlzottan érzelgősnek tűnt. Amelyek saját életéből fakadtak, azok rendszerint jelentősek voltak, de Moody alkalmanként kritikátlanul átvett történeteket, amelyeket másodlagos forrásokból merített. Ezek az illusztrációk „prédikátori történetek” voltak. Igazak lehettek, de nem tűntek igazaknak.

Moody elismerte, hogy nem járatos a művészetben, tudományban, történelemben, zenében és irodalomban. Illusztrációi változatosabbak lettek volna, sőt prédikációi még vonzóbbakká válhattak volna, ha ezekkel is fűszerezte volna beszédeit. Moody lehetett sok minden más, de nem volt szorgalmas tanuló. Maga mondta: „Naponta öt percem sincs a tanulásra, ezért csak úgy kell beszélnem, ahogy éppen adódik.” Talán eltúlozta helyzetét, de nem nagyon. Igaz, hogy ezeket a szavakat szolgálatának kezdetén írta, és később kifejlesztette azt a szokást, hogy órákon át tanulmányozta a Bibliát.

Ha Moody keveset is tudott a művészetről vagy irodalomról, sokat tudott az emberekről. Megértette az átlagemberek bűneit és hiányait. Személyes evangéliumot hirdetett, ami valamikor hozzá is szólt és megmentette bűneiből. Bármilyen bonyolultak lehettek is az intellektuális beállítottságúak problémái, Moody ezekből keveset ismert és nem törődött velük. Valaki másnak kellett magyaráznia az evangéliumot, aki együtt érzett velük. Moody a tömegeknek beszélte el, amit talált és ahogyan azt megtalálta. Amikor az intellektuálisokhoz szólt, mint ahogy tette Oxfordban és Cambridge-ben, sokan a gúnyolódók közül is megtértek ez egyszerű üzenetre.

Moody sohasem írta le prédikációit szóról szóra. Az volt a szokása, hogy vett egy nagy borítékot, és annak külsejére ráírta prédikációjának a témáját és az előadás helyét. A borítékot aztán arra használta, hogy bármilyen szöveget, ötletet vagy történetet összegyűjtött benne témájával kapcsolatban. Így írta le módszerét:

Többször tanulmányozom az Igét témák szerint, mint szöveg szerint. Ha olvasás közben találkozom valami jó gondolattal bármelyik témámról, belecsúsztatom a megfelelő borítékba, és ott gyűjtöm össze… Amikor prédikálni akarok, mindent előveszek, amit összegyűjtöttem… Aztán végigmegyek prédikációimon, egy kicsit véve innen és egy kicsit hozzáadva onnan. Ezért sohasem válnak idejét múlttá.

Amikor Moody kezdett készülni prédikációjára, elővette a témával jelzett borítékot, ami megfelelt neki, és olyan történeteket vagy gondolatokat használt abból, amit megfelelőnek gondolt. Elrendezte főbb gondolatait, leírt néhány kifejezést, hogy emlékeztesse magát a főbb gondolatokra, aztán beletette ezeket a jegyzeteket Bibliájába.

Kevés rendszerezés fedezhető fel Moody legtöbb prédikációjában. Leginkább az illusztrációk által fejlesztette ki témáját. Olykor arra használta az illusztrációkat, hogy illusztrálja az illusztrációkat. Ilyenkor történetek következtek történetek után. Gyakran négy vagy öt illusztrációt is mondott egymás után. Semmi alkalmazás nem követte Moody sok történetét, nem választotta el a pontokat egymástól. Némelyik prédikációja nem volt más, mint történetek laza gyűjteménye, amelyek homályosan illeszkedtek egy-egy témához.

Prédikálási hiányosságai ellenére Moody nagyobb tömegeknek prédikált, mint bármelyik keresztyén prédikátor. Közvetlen üzenetének egyszerű őszintesége vonzotta az átlagembereket, és nem csupán néhány intellektuálist.

Képzeljük el Moodyt a szószéken! Alacsony termetű, terebélyes. Szakálla bozontos. Végigtekint a zsúfolt termen, háromezer emberen, néha ötezren vagy nagyobb tömegen, akik hallgatni akarják, és állnak még a falak mellett is. Sankey énekelt már, az énekkar befejezte, az éneklésnek vége. Moody prédikálni kezd. Olyan gyorsan beszél, hogy a „Jeruzsálem” szót két szótagban ejti ki. Egy kicsit gesztikulál, de hatalmas energia van benne. Nyelvezete szegényes, kifejezésbeli és nyelvtani készsége még rosszabb. De mondatai rövidek és célratörők, tele színes kifejezéssel és tájszólással. Néha szándékosan mond vidékies rövidítéseket, máskor meg véletlenül. Beszéde őszinte és természetes. Érzelem van minden mondatában. Sürgetően hatnak szavai.

Akik hallgatták Moodyt, megdöbbentek párbeszédes stílusán. Megjegyezték, hogy „úgy tűnt, mintha három vagy négy emberrel beszélgetett volna az első sorban levők közül”. Prédikációi inkább hitének bizonyságtételei, mint homiletikai tanítások voltak. Szenvedélyesen beszélt, de mégis mindig úgy, ahogy őszinte ember beszélget a barátjával, sohasem mint szenzációra vadászó evangélizátor, aki lehengereli a tömeget. Ez az egyetlen erénye több olyan embert is megnyert, akik eleinte szembenálltak vele a mástól hallottak alapján. Arra számítottak, hogy valami kegyes szélzsákot látnak majd, kolosszális egóval eltelve. Ehelyett valódi embert találtak, aki törődik barátjával.

Ezek a jó és rossz vonások nyilvánvalók a „Bűnbánat” című prédikációban. Ebben kifejezi Moody ellenkezését azzal szemben, hogy a félelmet alkalmazza motiváló befolyásként. Figyeljük meg a lerövidített kifejezések használatát! Sok kiváló illusztráció erősíti a beszédet, és ebben az esetben ezeket nem használja túlzott mértékben. Ez Moody egyik legjobb prédikációja.

A többi prédikációban inkább személyes illusztrációkat alkalmaz. „A hűségesek jutalma”, ami egy másik kiváló példa, különösen tele van hosszú történetek sorozatával – legalább tizenhárom vagy tizennégy van benne –, gyakran hármat vagy többet is elmond egymás után. Mégis, e prédikációk központi témája sohasem vész el még az illusztrációk erdejében sem. Könnyű elképzelni a töretlen figyelemmel hallgató tömeget.

A Moody által használt prédikációkban élet van és jelenlét. A zsúfolt terem és az este izgalmának légköre még mindig tükröződik bennük.

20 Centuries of Great Preaching nyomán

Ford.: Dr. Gerzsenyi László