A filmkritika egyik legnehezebb pontja a témaválasztás, különösen, ha egy keresztény ifjúsági lapról van szó. Mondom ezt azért mivel manapság annyi unalmas, felejthető giccset vetítnek a mozikba, amikről írni sem érdemes, nemhogy ajánlanám nektek megnézésre. Ezért is örültem mikor rátaláltam Anthony Minghella rendező legújabb alkotására a Hideghegyre.
A film Patricia Highsmith regényéből készült - amit őszintén be kell vallanom nem olvastam -, egy kategórába sorolható az Elfújta a széllel. A történelmi kor is azonos, a Hideghegy is az amerikai polgárháború idején játszódik, mint annak idején Victor Fleming nyolc Oscaros klasszikusa. A háború itt is csak a hátteret adja, szó sincs a hazájukért életüket áldozók hősiességéről, és nem is a látványos, véres harci jelenetekkel próbálják az alkotók a székekbe kötözni 155 percen keresztül a kitartó mozinézőket. Talán Amerikában is ráébredtek arra, hogy a háborúknak nincs sok értelme, ahol a nemes célok csak pusztításokat végeznek. Így lesz a film hőse az asztalos Inman (Jude Law), egy dezertőr, aki egy hadikórházban súlyos nyaksérülése után ugyancsak rádöbben az igazságra, hogy nem érdemes életét áldoznia egy eszméért, helyette megtalálja valódi értékeit, a szerelmet, az otthont, a reménységet, a hűséget.
A legzseniálisabb a műben a jellemek ábrázolása. Tulajdonképpen egészséges lelkületű emberek nincsenek is a filmben, valahol mindenkinek torzult a személyisége. Kinek jobban kinek kevésbé, vannak akik gonoszakká, mások áldozatokká válnak. A körülmények tették őket ilyenné, vagy ilyen születésénél fogva az ember? - Nem kapunk rá a választ, de a film próbálja bebizonyítani nekünk, hogy lehetnek bármilyen embertelen körülmények, attól még az ember ember maradhat. A kontraszt teszi még tisztábbá azokat a személyeket, eszméket, amikért mégis érdemes élni.
A legállatiasabb szintre Teague és csapata jut, akik kihasználva azt, hogy a férfiak a háborúban harcolnak, szabadon garázdálkodnak Hideghegyen. Nincs törvény, amely megállítaná őket, legkegyetlenebb tettük Sally családjának kiírtása. Az ő példájuk mutatja, mivé változik az ember, ha nincs rend a társadalomban.
Sérült Ruby apja is, aki az alkoholba és a zenélésbe menekül saját elrontott élete miatt. Otthontalanul kóborol a világban, amely számára érthetetlen és céltalan.
A legzseniálisabb azonban a Ruby (Renée Zellweger), aki ezért az alakításáért megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart. Nemcsak beszéde, vidékies tájszólása teszi őt szimpatikussá, hanem durva modora is. Az ő lelke aztán igazán megsebzett, rendezetlen családi háttere miatt. De durvasága mögött nincs rossz indulat, sőt ott a vágyakozás a jóságra a szeretetre. Sok Ruby él ma is a világban, talán ezért is áll közel hozzánk szerepe.
Sally olyannyira áldozata ennek a pokoli kornak, világnak, hogy családi tragédiája után már nem szólal meg többé.
Lehet, ma nem ilyen szélsőséges környezetben élünk, de a gonoszság, az önzés tagadhatatlan jelen van világunkban, ennek ma is vannak áldozatai, ezért is elgondolkodtató ez a film.
Furcsa Ada Monroe (Nicole Kidman) szerepe is. Egy lelkész lányaként érkezik Hideghegyre. Apja halála után rá kell döbbennie, hogy az életre nem lett felkészítve.
Inmannal való szerelme igazi - mégsem mindennapi - történet. Csupán néhány találkozás, néhány szó, néhány mozdulat és egy csók, amely lángragyújtja mindkettőjük szívében a szenvedélyt. Christopher Marlowe írja egy költeményében: „A habozás csak a szerelem árnya; ki szeretett valaha, s nem első látásra?”. Hát Inman és Ada szerelme ilyen. De mint általában a gyors szenvedélyek hamar lelohadnak, ez kettejük esetében nem így alakul, mindketten dacolnak a törvényszerűségekkel. Inman a háborúba is magával viszi kedvesének képét, és minden nap maga előtt tartja, Ada pedig szorgalmasan írja leveleit, melyből csak egy-kettő jut el kedveséhez. Három év telik el, de a szerelem még mindig él bennük, bár mindketten sokat változtak, de ebben az egyben rendíthetetlenek. A távolság csak tovább erősíti szenvedélyüket egymás iránt. Szerelmük mindkettejüknek próbára van téve, de reményüket nem veszítik el. Az 1Kor13 írja, hogy a szeretet mindent remél, ők remélnek. Milyen ritka ma ez a szenvedély.
A történet azonban számomra a hazatalálásról szól elsősorban. Inman kockáztatva életét, becsületét elszökik a frontról, hogy örökre együtt lehessen szerelmével. Sok regény feldolgozta már ezt az ősi témát kezdve Odüsszeusztól, Vörösmarty Csongorán keresztül, Ibsen Peer Gyntjéig. De miért ilyen sikeres a téma? Talán azért, mert sokan vannak a világban, akik keresik otthonukat, de csak kevesen találnak rá igazán.
Inmant is mint a hős Odüsszeuszt sokminden próbálja letéríteni útjáról. Itt is vannak „szirének”, akik bájaikat, vagy szerelmeiket kínálják, de vannak „karübdiszek és küploszok” is, akik erőszakkal próbálják megakadályozni céljának elérését.
S hogy Ada és Inman szerelme beteljesül-e, elnyerik-e a megérdemelt boldogságukat, nem árulom el, nézzétek meg a filmet!
A mozit különösen azoknak ajánlom, akik szeretnek gondolkozni filmnézés közben, akik elsősorban nem látványos jeleneteket, izgalmakat keresnek, hanem mélyebb gondolatokat.
Merényi Zoltán
Mit mond a Biblia a hazatalálásról?
Inman a Hideghegyben az otthonát kereste, képes volt érte sok nehézségen keresztülmenni, csakhogy megtalálja azt. Hősünk valahol mindannyiunk szívében lévő vágyat jelenítette meg, yungi szóval élve archetipusát. De honnan van, mire utal ez a vágyunk? Vajon megtalálhatjuk ezen a földön igazi otthonunkat? Valamilyen szinten bizonyára, de tökéletes módon semmiképpen sem. Mindannyian úgy vagyunk az életben, mint Dante az Isteni színjátékban: „Az emberélet útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém.” Vannak, akik fiatal korban felismerik magukban ezt az érzést, másoknak az egész élet is kevés hozzá. Nincs ezen a földön igazi otthonom, de akkor hol van az?
A zsidókhoz írt levél 11. fejezete beszél a hit hőseiről. Ábrahámról azt írja, hogy „Hitben haltak meg ezek mind, annélkül, hogy beteljesültek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.” (Zsid 11,13-16)
Ábrahám eljött Úr városából, majd Háránból, hogy arra földre menjen lakni, ahol Isten akarja őt látni. De egész élete vándorlásból állt, bár eljutott Kánaánba, de tudnia kellett, hogy az igazi otthona a mennyben van. Így volt ezzel Izrael is, akik a letelepedés után évenként megemlékeztek a sátoros ünnepről, mikor kivonultak az emberek házaikból és sátrakban laktak, hogy emlékezzenek a pusztai vándorlásra, s arra, hogy idegenek és jövevények ezen a földön.
Az első keresztények is abban a váradalomban élték életüket, hogy az Úr bármikor visszajöhet és magával ragadja vagyis hazaviszi őket. Jézus elment, hogy helyet készítsen nekünk az Atya házába (Jn 14,3), s oda kell érkeznünk mindannyiunknak. Lehet itt a földön sok mindenünk: házunk, autónk, családunk, barátaink, akkor is tudnunk, kell, hogy az igazi otthonunk nem ezen a földön van.
Mennyire érezzük, hogy egész életünk egy út, amelyen keresztül kell mennünk ahhoz, hogy hazajussunk. Minket is, mint a filmben Inmant sok minden próbál letéríteni az útunkról, s próbálja elérni, hogy adjuk fel, és telepedjünk le itt. De mégha nehéz is az út, vagy éppen túl kellemes, akkor se veszítsük el célunkat, mert azt mondja az Úr, aki „meghátrál, (abban) nem gyönyörködik a lelkem.” (Zsid 10,38)
Inmant várta „otthon” a kedvese, jusson eszünkbe, hogy minket is az Igazi Kedves vár az elkészített mennyegzői vacsorával.
Az úton Inmant csak egy könyv és egy fénykép emlékeztette szerelmére - nem volt vele, de bizonyos módon mégis -, valami hasonló van köztünk is Jézus Krisztus között is. Hagyott számunkra néhány jelet, emléket - Biblia, úrvacsora…- de az igazi találkozásra csak akkor kerül sor, mikor mindannyian hazatalálunk.
