A lelkigondozás alapja a hatékony kommunikáció. Sokan összekeverik a lelkigondozást a gyors segéllyel. Manapság kezd divattá válni a hazai gyülekezetekben is az az amerikai modell, hogy ha valakinek problémája van, vagy az igehírdetés témája megérintette a hallgatót, akkor menjen előre és avatott lelkigondozók imádkoznak érte. Ez a segítségnyújtás kimerül annyiból, hogy egy-két percben kézrátétel, vagy kézrátétel nélkül „prófétai módon” imádkoznak felette. Gyakran még a problémáját sem mondhatja el az, akiért imádkoznak. Nem tagadom, hogy előfordulhat néha így is változás a szenvedő ember életében, de azt mondom ez inkább kivétel, mint törvényszerű. A lelkigondozottak futószalagon érkeznek a „profi” lelkigondozókhoz, akik mindig tudják, miért kell imádkozniuk. Bevallom cinikus vagyok ezzel a gyakorlattal szemben, mert úgy érzem ebből az a hozzáállás tükröződik, hogy igazából nem is érdekel engem az az ember, akit lelkigondozni szeretnék.

Egy-két perc alatt nem lehet igazi segítséget nyújtani. Persze Isten megadhatná azt, hogy egy gyors imára meggyógyul a lelki sérült, de nem teszi. Ő felelőssé akar tenni bennünket egymásért, s szeretetteljes kapcsolatainkon keresztül kívánja építeni életünket. Ilyen kapcsolatokra van szükségünk családjainkban, a gyülekezetben, a munkahelyünkön, a szolgálatainkban. Sajnos ma épp a kapcsolataink terén vannak hiányosságaink, s éppen ebből adódik az, hogy sokan lelki betegek, depressziósak, magányosak.

Nincs időnk egymásra - lehetne ez korunk egyik legsúlyosabb lelki betegségének, sőt bűnének tartani. Leo F. Buscaglia, amerikai pszichológus felvetette azt a gondolatot, hogy ma már mindent lehete tanulni. Egyetemi szinten oktatják az informatikát, matematikát, közgazdaságtant, de sehol sem találunk olyan tárgyat, hogy „szeretet tan”. Ő bevezetett egy ilyen képzést egy amerikai egyetemen, amit professzortársai gúnyos megjegyzései követtek. Ám olyan sikere lett a fakultatív tárgynak, hogy ezek után már nem lehetett leállítani. Elgondolkodnak a tanulók arról, mit is jelent a szeretet, hogyan fejleszthető ez a képesség életünkben. Az egyik vonása a szeretetnek, ami fejleszthető tanulással, a figyelem. Könyvében Buscaglia is leírja a figyelem hiány tünetét: „Szemléletes példa erre Az amerikai álom című drámája, mely egy férj és feleség között folyó párbeszéddel kezdődik. Az asszony apróülékosan ecseteli bevásárlókőrútja részleteit, miközben a férj gondolatai szemmel láthatóan teljesen másutt járnak. A feleség csak akkor tart szünetet, ha éppen megkéri férjét, ismételje el legutolsó mondatát. Biztos akar lenni ugyanis abban, hogy hallotta és figyelt rá. A férfi ugyan semmit sem fog fel az egészből, de hibátlanul elismétli a mondatokat. A közönség szörnyen mulatságosnak találja a jelenetet. Furcsa. Inkább sírniuk kellene, hiszen legtöbbjük nap mint nap hasonló helyzeteket él át. Ha valóban figyelnénk a másikra, akkor meghallanánk örömújjongását vagy segélykiáltását. A szeretet figyelmes. A szeretet meghallja a másikat.”

A lekigondozásnál különösen fontos az, hogy figyeljünk a másik emberre. Ennek megállapításához nem kell különösebb felkészültség, de mégis csak a XX. század közepén fogalmazta meg C. Rogers humanista pszichológus az „értő figyelem” módszerét, amely mára a pszichológia, a neveléstudomány legelfogadottabb nézetévé nőtte ki magát.

Rogers szerint ahhoz, hogy a másik emberen segíteni tudjunk előszőr is meg kell hallgatnunk, meg kell értenünk az ő problémáját, amit legjobban a segítséget kérő tud megfogalmazni. A Korintusiakhoz írt első levélben is hasonló gondolat fogalmazódik meg:

„Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke.” (1.Kor.2.11) Ha nem hallgatjuk meg a másik embert, akkor igazából sohasem tudjuk meg problémáját, s segíteni sem tudunk rajta.

A figyelem bizalmat is épít. Ha egy ember érzi, hogy figyelünk rá, hogy érdekel minket az, ami vele történik, amiket átél, s ezért nem ítéljük el őt, akkor kezd megbízni bennünk.

Bizalom nélkül lehetetlen segíteni valakinek. Nagy megtiszteltetés az, ha egy ember a bizalmába fogad bennünket, nem szabad ezzel visszaélni. Mi magunk is nehezen bízunk meg egy másik emberben, értékeljük azt, ha bárki a bizalmába fogad bennünket, s kész elmondani problémáját, bűnét, hiányosságait! Ha megpróbáljuk kioktatni, semmibe venni a másik ember érzéseit, ha elkezdünk vádaskodni, rövid úton lezárjuk a lehetőségét annak, hogy segítsünk rajta, hogy változásra induljon az élete.

Isten is ilyen türelmes felénk. Kész meghallgatni bennünket. Ha megnézzük a zsoltárokat azt látjuk, hogy emberek őszintén kitárhatják elötte szívüket mindenféle betanult, illedelmes szófordulatok nélkül. A 44-es zsoltárban például Kórah fiai így szólnak az Úrhoz: „Serkenj fel” Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp!” (Zsolt.44.24.) Ezek a szavak majdnem káromlást hordoznak magukban, Isten mégsem bűnteti meg érte szerzőjüket, ráadásul meg lettek örökítve számunkra is a Bibliában. A János evangélima több négyszemközti beszélgetést is megörökít számunkra, mikor Jézus Krisztus embereket hallgat meg. (Jn.3 - Nikodémus, Jn.4 - samáriai asszony, Jn.5 - beteg a Bethesda tavánál, Jn.8 - a házasságtörő asszony…) Nem tudom, megfigyeltük-e, hogy a harmincnyolc éve beteg ember a Bethesda tavánál azt mondja: „Nincs emberem” (Jn.5.7), vagyis nincs, aki észrevenné őt, nincs aki figyelne rá, aki segíteni akarna neki. Ma is sok olyan szenvedő van a világunkban, akinek „nincs embere”, akit nem hallgat meg senki, akiért nem imádkozik senki…

Meg kell tanulnunk, s gyakorolnunk kell az értő figyelmet!

„A legrosszabbnak ítélt kapcsolatokat a diákok manipulatívnak, hatalmaskodónak, igazságtalannak és egyenlőtlennek írták le. Azt állították, a manipulatív és törtető emberek a nézetkülönbségeket vagy/vagy alapon döntik el: jó vagy rossz, helyes vagy helytelen, annak függvényében, hogy a saját érdekük mit kíván…

A vizsgálat során a diákok egyetértettek abban, hogy ezek az egyenlőtlen kapcsolatok mindig igazságtalanok. Győz-veszít típusúnak írták le, és hozzátették, hogy a domináns személy, mint pl: szülő, tanár, főnök, stb., személyes vagy intézményesített hatalmát használja győzelméhez, hogy korlátozza és elnyomja az alárendeleteket. A veszteseknek el kell fogadniuk az ilyen egyoldalú kapcsolatokat, mert alacsonyabb a pozíciójuk, kisebb a hatalmuk, mint a domináns személynek, és függő viszonyban vannak vele.” A fenti megállapás két elismert pszichológustól származik. De mindez hogyan kerül szóba a lelkigondozás során? A lelkigondozás egyenlőtlen helyzetből indul. Van egy lelkigondozó és egy lelkigondozott. A lelkigondozó úgy érezheti, hogy a másik, aki segítséget kér tőle alacsonyabbrendű, egy bűnös, vagy egy olyan ember, aki képtelen megbírkózni az élet nehézségeivel. A lelkigondozott is érezheti saját alacsonyabbrendűségét, hiszen saját életét a lelkigondozó életéhez viszonyítva kudarcként foghatja fel. Épp emiatt az egyenlőtlen viszony miatt kér nehezen az ember segítséget másoktól. Nem szeretjük magunkat alacsonyabbrendűnek érezni a másiknál. És ez az igény alapjában véve jogos is. Egy jó lelkigondozó azonban képes arra, hogy ezt az egyenlőtlen helyzetet valamilyen módon kiegyenlítse. Sajnos az ellenkezője is igaz és egy rossz lelkigondozó ezt az egyenlőtlen helyzetet erősítheti is. Ilyen esetben a lelkigondozás során tovább mélyül a szenvedő problémája, a lelkigondozás az ellenkező hatást érte el.

Mik azok a közléssorompók, amik akadályozzák a nyílt kommunikációt, s egyenlőtlen helyzetet teremtenek?

Th. Gordon szerint a kommunikáció korlátai és megrontói az alábbiak:

· Ítélkezés (kritizálás, címkézés, diagnosztizálás, értékelő dícséret)

· Megoldások közlése (utasítás, fenyegetőzés, moralizálás, zárt kérdések, tanácsadás)

· A másik aggodalmának megkerülése (elterelés, logikai érvelés, megnyugtatás)

Lelkigondozásnál nagyon gyakran kerülhetünk ezekbe a hibákba. Különösen mi keresztények, akik mindig szeretjük tudni a megoldásokat, a válaszokat. Sokszor érezzük úgy, hogy mi tudjuk, mi jó a másik embernek, vagy mi az oka annak, hogy ő szenved. Gondoljunk Jób barátaira, akik ahelyett, hogy meghallgatták volna barátjukat, aki szörnyű kínokat élt át, vádaskodtak felette. Jób meg is állapítja róluk: „Nyomorúságos vígasztalók vagytok mindnyájan!” (Jób.16.2) Milyen sokszor ilyenek a keresztény lelkigondozók is, akik vádaskodással, ítélkezéssel, kioktatásssal próbálják rövidrezárni a másik ember problémáját. Van helye az intésnek is, de a Galata levél szerint ezt különös körültekintéssel kell végezni!(lásd. Gal.6.1-2)

Maga Jób mondja ki, hogy mire van szüksége egy szenvedőnek: „Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás? Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét.” (Jób.6.12-14)

Baráti szeretetre, tehát nem arra, hogy kioktassuk, hogy megmondjuk neki az ő hibája, hogy ilyen helyzetbe került az élete. Gyakran az emberek a saját hibájukból kerülnek bajba, s lehet, hogy valódi bűn áll egy ember rossz lelkiállapotának a hátterében, de ha ezt mi mondjuk ki helyette, akkor lehet még súlyosbítunk a helyzetén. Csodálom Nátán bölcsességét, mikor Dávid szörnyű bűnei után (paráznasága Betsabéval, Uriás megöletése) elbeszélget a királlyal. Egy történetet mond el számára egy gazdag és egy szegény emberről, Dávid ítélőképességére alapoz, hogy ő mondja ki az ítéletet saját maga felett. (lásd. 2.Sám.12.1-14) Nátán nem kezd vádaskodni, ítélkezni, kioktatni, úgy felülről, ahogy néha teszik emberek lelkigondozás címén, hanem Dávidot szem előtt látva próbálja megtalálni azt a kommunikációs stratégiát, amivel segíteni tud a bűnös emberen. A történetből látjuk, hogy el is éri célját, a 13. versben be is ismeri vétkét, majd az 51. zsoltárból tudjuk, hogy bűnbánatot tart.

Az ítélkezés mögött a rejtett üzenet: valami baj van veled, te egy rossz, gonosz ember vagy, sok esetben abban az összefüggésben, hogy nem olyan mint „én”, a lelkigondozó. A megoldások közlésével az a baj, hogy azt sejteti: „túl buta vagy ahhoz, hogy magad kitaláld a megoldást, ezért megmondom neked”. A legtöbb esetben az emberek tudják, mi a problémájukra a megoldás, a lelkigondozónak csak a segítsége kell, hogy problémájukat helyesen lássát, s megoldást is találjon hozzá. Gyakran azért is felháborító ez a magatartás, mert a lelkigondozó még nem is ismerte meg a szenvedő problémáját, élethelyzetét, s már feljogosítva érzi magát arra, hogy tanácsokat adjon neki. Mi ha nem ez a hozzáállás érezteti a magasabbrendűséget? Az aggodalmak megkerülése mögötti rejtett üzenet: „nem kívánatos erről beszélni, vagy kellemetlen ezt hallgatni, nem olyan nagy ez a probléma, hogy ezzel foglalkozzunk”. Lehet, hogy számunkra a másik ember problémája kicsinek tűnhet, de a lelkigondozás alapja nem mi vagyunk, hanem az az ember, akin segíteni szeretnénk. Ha valaki egy problémát nagyon mélyen él át, akkor azt nekünk is olyan mélyen kell megértenünk és kezelnünk. Sokszor hallottam olyan vígasztaló szavakat, mikor a lelkigondozó azt mondta, ez nem is nagy probléma, vagy ezt nevezed te problémának, ha tudnád, hogy én milyen szenvedéseken megyek keresztül… Azt gondolom ez a hozzáállás sem segít.

Worthington keresztény lelkigondozó a segítségnyújtás öt szakaszát írta le: „Az első, hogy megértsük a személyt. Ennek további három szakasza: győződjünk meg róla, hogy az illető érzi, hogy helyzetét értik, legyünk tisztában azzal, milyen információkra van szükségünk a probléma meghatározásához, megfelelő módon adjuk tudtára az illetőnek, hogy pontosan értjük, miről beszél! A második lépés a probléma újragondolása. A harmadik, egy olyan cselekvési terv kidolgozása, amely számos változást tartalmaz, és az illetőt azok végrehajtására ösztönzi. Negyedik lépés a személy változásra irányuló törekvéseinek támogatása. Az ötödik az utógondozás, annak ellenőrzése, hogy történtek-e változások, és ha igen, azok milyen hatást eredményeztek.”

Worthington különösen a segítségnyújtás első szakaszában tartja fontosnak az értő figyelem technikáját. Mivel ekkor még számunkra is ismeretlen az emberünk problémája. Beszéltetnünk kell, meg kell hallgatnunk, hogy mindenfajta előfeltételezéstől mentesen megértsük, feltérképezzük barátunk gondját.

Tudd, hogy a lelkigondozás folyamat. Lehet, nem egy beszélgetés oldja meg a problémát, az is lehet, hogy hosszű hetek beszélgetései enyhítenek barátunk baján, de ha igazán segíteni szeretnénk, ne siessük el! Nem kell rögtön megoldást javasolni, nem kell okoskodni, eljátszani a mindentudó szerepét, csak ismerd meg a másikat és az ő problémáját! „Azt hiszem, az a hajlam, hogy mindig válaszoljunk a kérdésekre, hogy segítsünk orvosolni a bajt, hogy úgy tegyünk, mintha mi tudnánk a legjobb megoldást minden problémára - a legnagyobb akadálya annak, hogy az ember odafigyelő hallgató legyen. Ha észreveszed, hogy odafigyelés közben a megoldáson, gyógymódokon és válaszokon töröd a fejed, akkor rossz úton jársz. A beszélő élményeire, gondolataira és érzéseire kell koncentrálnod, hogy megértsd.”

Amikor az emberek segítségünket kérik, akkor elsősorban azt szeretnék, hogy megértsük őket. Mindannyian arra vágyunk, hogy valakik megérsenek minket, hogy valakit érdekeljen az, hogy mi van velünk. Nem egy érzéketlen, személytelen orvosra vágynak, vágyunk aki precíz módon rámutat minden bajunk gyökerére, s bajunkat sebészi ügyességgel távolítja el lelkünkről.

Gordon írt egy gondolatsort az emberi lélek kiáltásáról. Nagyon elgondolkodtató és megszívlelendő:

„Hallgass meg
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
És kezdesz tanácsokat adni nekem
Nem azt teszed, amire kértelek.
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
És kezded mondani nekem, hogy
Miért nem kellene így éreznem,
Taposol az érzéseimen
Ha arra kérlek, hogy hallgass meg
És erre azt hiszed, hogy tenned kell valamit, hogy
Megoldd a problémámat, akkor félreértettél,
Bármilyen furcsának is tűnik
Figyelj! Mindössze annyit kértem, hogy hallgass meg
Ne beszélj, vagy… csak hallgass meg.
Könnyű tanácsot adni, megveszed és elolvasod
A szakembert és horoszkópot is, ugyanabban az újságban”

Engedjük, hogy a másik beszéljen. A Prédikátor könyve írja, hogy: „Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” (Préd.3.7) Ne próbáld átvenni az irányítást, csak fejezd ki figyelmedet, érdeklődésedet! A figyelés magában foglalja:

• az érdeklődésre utaló testi megnyilvánulásokat (érdeklődő testtartás, szem-kontaktus),
• a másik mondanivalóját követő megnyilvánulásokat („ajtónyitogatók” - felhívás a beszélgetésre, bátorítások, nyitott kérdések, figyelmes csend),
• a visszajelzéseket (érzelmek és tartalom tükrözése, összegző visszajelzések).

Jelenléted legyen bátorító számára, hogy elkezdje mondanivalóját. Ilyenkor a nem verbális kommunikációs jelek is fontosak (testtartás, szemkontaktus, távolság…)

Legyenek kísérő reakciók, amiket minimális bátorításnak is neveznek. Bólintás, aha, hmmm, mind arra utal, hogy követjük a másik gondolatmenetét.

Ha megismételjük, összegezzük azokat a gondolatokat, mondatokat, amiket barátunk elmondott, az is bizonyíthatja figyelmünket, azonkívül a bizonytalan megfogalmazásokat segít tisztázni.

Próbáljuk körüljárni a problémát, keressük meg a problémák gyökerét, tanusítsunk megértést, empátiát, biztosítsuk barátunkat arról, hogy bizalmasan kezeljük információit!

Worthington példáján keresztül szeretném bemutatni, hogyan működik ez a módszer a gyakorlatban. Allan-nel beszélgetünk, akit mikor észre veszünk, magába roskadva ül egy padon.

- Szia Allen, hogy vagy? (kérdés)

- Minden rendben, ahhoz képest… (nyitottá teszi a beszélgetést, ha érdekel elmondja, mi a problémája)

- Mihez képest? (kísérő reakció, jelzed, hogy érdekel)

- Hát egy kicsit úgy érzem magam, mint Jób, csak nekem nincs hamum, amibe beleülhetnék.

- Nagyon le vagy törve, mi történt? (érzelmi visszajelzés - együttérzést fejez ki)

- Hogy mi történt? Több problémám van, mint amire valaha gondolhattam volna.(hallgatás, további információra vársz)

- Tudod, be akartam jutni az orvosi egyetemre

- Igen? (kísérő reakció)

- Hát tegnap kaptam meg az elutasító választ. Talán a világ elboldogul az én kitűnő gyógyító kezem gondoskodása nélkül.

- Ez biztosan nagy csalódás számodra. (Érzelmi visszajelzés - tovább erősíti a bizalmat)

- Igen., valóban az! Már nagyon régóta reménykedek abban, hogy bejutok.

- Nehéz feladni egy célt, amiért már régóta dolgozol. (Tartalmi visszajelzés - összefoglalás)

- Az biztos! Olyan sok időt és energiát fektettem bele, hogy rágondolni is rossz. Kezd olyan érzésem lenni, hogy nem számíthatok semmi jóra, bármilyen keményen is próbálkozom.

- Ezt hogy érted? (Kérdés - mélyebb magyarázatot vársz)

- Mary ma reggel kirakta a szűröm.

- Kirakta a szűröd? (Ismétlés - kicsit csodálkozva)

- Igen. Felbontotta az eljegyzésünket. Két év után! Hogy tehette?

- Húha! Nehéz lehet egymás után két ilyen visszautasítást kapni. (érzelmi és tartalmi visszajelzés)

Valóban nagyon nehéz. Néha úgy érzem, nem bírom tovább. Ha nem lennék keresztény, komolyan foglalkoznék az öngyilkosság gondolatával. Úgy érzem, mindenki elutasít. Isten bűntet engem. Ha valami hamarosan nem változik, az életem értelmetlenné válik.

Komolyabb a probléma, mint gondoltuk elsőre. Ha nem engedjük beszélni Allan-t, akkor csak az egyetemi felvételi sikertelenséget láttuk volna meg problémaként.

- Alan, nagyon elkeseredettnek tűnsz, mintha egy óriási súly nehezedne a válladra. Úgy érzem, egy kicsit össze is vagy zavarodva. Dühös vagy Istenre, és talán bosszút is akarsz állni, úgy hogy olyasmit teszel, amivel önmagadnak ártasz. Vagy tévedek? (érzelmi visszajelzés - a pontos diagnózis megfogalmazása)

- Nem, pontosan így érzek. Dühös vagyok. Tudom, hogy nem helyes Istenre haragudnom, de… épp ilyen értelmetlen az egyetemre vagy Mary-re haragudni. Egyszerűen teljesen tehetetlennek érzem magam. Legszívesebben az egész világgal harcba szállnék. Mindenkinek fájdalmat akarok okozni, még Istennek is.

- Még önmagadnak is? (Kérdés - kicsit provokáló)

- Igen. Tudom, hogy nem kellene, de hát… bárcsak találnék valami értelmes elfoglaltságot!

- Milyen értelmes elfoglaltságot? (Kérdés - ez már valami kiút lehetősége)

- Hagyjuk, reménytelen helyzet.

- Ez úgy hangzik, mintha teljesen tehetetlennek éreznéd magad, és még arra is képtelen lennél, hogy a rád nehezedő súlyt megmozdítsd. (Tartalmi visszajelzés - még mindig provokáló)

- Nem teljesen, legalábbis azt hiszem. Ez csak a keserűségemból fakad.

- Értem (Kísérő reakció)

- Talán imádkozhatnék Mary-ért.

- Igen (megerősítés, kísérő reakció)

- És azt hiszem, visszamehetnék beszélni vele. Amikor azt mondta, szeretné, ha lehetősége lenne mással is randevúzni, annyira dühös lettem, hogy kirohantam a szobából anélkül, hogy megkérdeztem volna, hogyan érti a dolgot. (csönd - már kezdi kimondani a megoldást)

- Ami az egyetemet illeti, talán Isten nem akarja, hogy felvegyenek.

- De tudod, hogy van olyan munka, amit Isten kizárólag neked szánt. (Tartalmi visszajelzés - továbbvitele a gondolatmenetnek)

- Persze. Csak most meg kell találnom, mi az. És olyan iszonyúan sok lehetőség közül kell választani.

- Mi lesz az első lépésed? (kérdés - megoldás keresés)

- Hát, a könyvtárban biztosan van néhány könyv arról, hogy milyen egyéb szakmák léteznek az egészségügyben az orvosi hivatáson kívül. Azt hiszem keresnék egy ilyen könyvet.

- Meg is fogod tenni? (kérdés)

- Igen. Ez legalább valaminek a kezdete.

- Úgy tűnt, mintha teljesen kétségbe lennél esve az elutasítottságok miatt. Most hogy van néhány terved a probléma lekűzdésére, hogy érzed magad? (kérdés)

- Határozottan jobban. Segít, ha beszélek róla.

Itt imádkozhattok egy közöset. És megbeszélhetitek, hogy rendszeresen találkoztok és beszélgettek.

Remélem, sikerült megértenünk az értő figyelem módszerét. Elsajátítása a gyakorlatban lehetséges. A fontos az, hogy érdekeljen minket a másik ember, akin segíteni szeretnénk. Kerüljük azokat a rossz beidegződéseket, amik rögzültek bennünk a lelkigondozások során. További példák és a módszer részletesebb kifejtése a Worthington féle Lelkigondozói ABC című könyvben olvasható. Sok sikert kívánok, ehhez a nehéz, de fontos szolgálathoz.